Dobri Mária (szerk.): Szily János Szombathely első püspöke 1799-1999 Emlékkönyv (Szombathely, 1999)

Sosztarits Ottó: Szily, Schönvisner és Savaria története

rinti elkészültét. Az „Antiquitatum et historiae Sahariensis ah origine usque ad praesens tempus libri novem" hangzatos címet viselő könyv felépítése, fejezetbeosztása nemcsak Schönvisner szerkesztési elveire, hanem az egyes korszakok megírásához rendelkezésre álló források mennyiségére is utal. A könyv nagyobbik felét, azaz öt és fél fejezetet a klasszikus ókor időszaka teszi ki. A műben, hasonlóan a modern monográfiákhoz - hangsúlyos szerepet kap a földrajzi környezet, történelmi háttér bemutatása, melyhez az ókori írott források teljes körét vonultatja fel Schönvisner. Az antik auktorok teljes ismerete mellett a korábban használt feliratkorpuszok használata teszi lehetővé számára, hogy állításait epigráfiai érvekkel is alátámassza. Jó példa erre, hogy Savaria tágabb környezetének ismertetésekor Plinius leírása mellett (Hist. Nat. III. 146), az őslakos boiok szervezetére vonatkozó legfontosabb feliratot is citálja.9 Miként a kor másik jeles kutatója, Katanchich esetében, személyes érdeklődése és szakmai előélete miatt Schönvisnernél is különös fontosságot kap a római utak vizsgálata. - Miként a „De Ruderibus” munkájában, Shönvisner szívesen időzik az antik településnevek azonosításával. Óbuda antik nevének meghatározásánál10 római téglabélyegek voltak segítségére, Scarbantia Sopronnal való azonosításához a római útvonalleírások ismert helyneveit hívta segítségül. Meggyőzően cáfolja azt a Lazius óta elfogadott nézetet, hogy Scarbantia Csepreggel lenne azonosítható, mivel az itinerariumok mérföldadatai alapján a település Savaria és Vindobona (a mai Bécs) között, nagyjából félúton keresendő'. Azonosításai szinte minden esetben helyesek, pontosan határozza meg a települések helyét. A Borostyán út Ad Arrabo útállomásának általa javasolt11 lokalizációjának helyességét (Németfalu és Molnaszecsőd között) az 1979-80-as katafai ásatások bizonyították.12

Schönvisner könyvének legértékesebb, leggyakrabban idézett része az I. könyv VI-IX. fejezete, amelyek a római feliratokat és kőfaragványokat veszi számba. A leírások mellett figyelmet érdemel a válogatás szempontrendszere is: a leleteket a szerző a szerint csoportosította, hogy azokat eredetiben tanulmányozta, vagy csak irodalomból, vagy más forrásokból volt módja megismerni.13 E következetes, a forráskritika szempontjait érvényesítő" munkamódszere sokáig nem lel követőre a későbbi kutatók körében. A korábbi gyakorlattal szakítva, Schönvisner különös gondot fordított a feliratok betűhív leírására, feliratok szerkesztésének, sorkiosztásának pontos visszaadására. Bár nem minden esetben, de gyakran megjelenik a szöveg tagolásának (interpunctio) jelölése, és ami szintén újdonságnak számított, a szövegeket a szerző feloldási javaslattal, gyakorta kommentárokkal látta el, melyben legtöbbször a korábbi olvasatok kritikáját adja. A feliratok közlésében tehát már a modem felirattan majd’ minden meghatározó ismérvét felfedezhetjük. Az epigráfiában való jártassága lehetővé tette, hogy kiszűrje a hamisítványokat, még akkor is, ha azoknak csupán leírásukat ismerte. Az állítólagos vörösvári (Rothenturm) lelőhelyű mérföldkövet a rajta szereplő császámév értelmezhetetlensége, illetve a titulatura anakronizmusa miatt zárta ki a használható források sorából.14 Értékítéletének elismerése, hogy Theodor Mommsen, a múlt század legnagyobb ókortudósainak egyike, a Corpus Inscripti-85