Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)
Hetedik fejezet: Szent Márton halála
eredtek a könnyei és keservesen sírt. Fájdalmát sem elnyomni, sem titkolni nem akarta. Aztán folytatta levelét Aureliushoz: „Míg e sorokat írom, könnyeim hullanak és keserű fájdalmamra alig találok enyhülést. Te mindig velem éreztél, azért bánatomat is veled szeretném megosztani. Jöjj, lehetőleg a'zonnal, sirassuk el együtt azt, akit egyformán szerettünk. Tudom, hogy nem kellene siratni őt, ki megvetette a világot és annak káprázatát s most elnyerte érdeme szerint az örök koronát. De hiába, nem tudok uralkodni a fájdalmamon. Hogy enyhítse bánatát, képzeletében kiszínezte magának azt a dicsőséget és boldogságot, melyet mestere élvez, akit azonban elvesztett.1 Aztán lendületes dicsőítést írt róla, amely ha kissé virágos is, egészen természetes, mert a szívéből fakadt. „Erősen hiszem és remélem, hogy már ő is követi a szeplőtelen Bárányt, azok társaságában, akik vérükkel mosták meg ruhájukat. A vértanúság tényét a körülmények nem adták meg neki, de a vértanúság dicsőségét nem vették el tőle, mert a vértanúságra megvolt a vágya és bizonyára nem hiányzott volna hoziá a bátorsága... Nem ontotta ugyan vérét, de vértelen vértanúsággal ékeskedik. Avagy az örök javak reményében nem viselt-e el minden képzelhető emberi szenvedést, éhséget, ru-1 Praemisi quidem patronum, sed solatium vitae praesentis amisi. Ep. II. ad Aurei, diae. 197