Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Negyedik fejezet: A toursi püspök

tossággal végezte teendőit. Ha a templomban jelen volt az istentiszteletnél, sohasem ült a püspöki trónra. A templom kamrájában, ahová szeretett visszavonulni, gyalulatlan deszka volt a padja, amilyenen a szolgák szoktak ülni.1 Életírója külön dicsérettel emeli ki Mártonnak ezt az önként vállalt kemény önmegtagadását, s vele szemben elítélőleg emlékezik meg egy másik püspök nagyzolásáról, aki nem átallott királyi trónt utánzó magas széken mutatkozni.1 2 Az író azonban elfelejti, hogy az igazi alázatosság a szívben gyökerezik és a jámbor ember, de általában minden okos ember alázatosabb tud lenni a trónon, melyre méltósága emelte, mint más ember a legigénytelenebb és legszegényebb életviszonyok közt.

Márton alázatossága egyszerű, közvetlen és keresetlen volt, amire természetes hajlamai késztették. Hogy Isten előtt alázatosnak kell lenni, ezt ő magától érthető dolognak tartotta. Eszébe sem jutott, hogy magát különbnek képzelje másoknál. Ugyanígy volt a szeretet erényével, melynek legmesszebb menő következményeit is levonta, s az

1 Sedebat in sellula rusticana, ut sunt istae in usibus servulorum, quas nos rustici galli tripetias, vos scholastici ... tripodas nuncupatis. Sulp Dial. II. 1.

2 Sicut quendam nuper non sine pudore vidi, sublimi solio et quasi regio tribunali celsa sede residentem. Sulp. Sev. Dial. II. 1. Ezt a megjegyzést a párbeszéd egyik szereplője teszi.

115