A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1973 (Szombathely, 1974)
A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1973. VII. 1255/1973. szám Főpásztor adventi szózata Tisztelendő Testvérek, Kedves Hívek! A mai vasárnappal új esztendőt kezdünk. Az egyházi év ugyanis advent első vasárnapjával kezdődik. Minden liturgikus időszaknak megvan a különleges szerepe keresztény életünkben. Miben különbözik ez a négy karácsony előtti hét a többi héttől? Keresztény életünk felelet Isten hívására, állandó hálaadás Feléje. Életünket, imánkat, Isten felé tartó utunkat az évi ritmus nagyban elősegíti. Advent négy hetében még figyelmesebben hallgatunk Isten üzenetére, és igyekszünk nyitottnak lenni advent különleges kegyelmére, amelyből gazdagabban akarunk meríteni. Ennek a kegyelemnek a segítségével tudunk válaszolni azokra a kérdésekre, amelyek fölmerülnek bennünk, és így tudjuk megélni advent misztériumát, amely nélkül nincs igazi karácsony. Az adventi szent idő nem külsőség, hanem figyelmeztet hitünk felelevenítésére, lelkiismeretvizsgálatra indít, új lendületet ad azon az úton, amelyen Isten kegyelmével már elindultunk. Isten kétezer évvel ezelőtt „adventet” — jövetelt — mondott az emberiségnek. Látta az ember nyomorát, hallotta sóhajtozását a megváltás után, amit talán legszebben, legszívbemarkolóbban Izaiás próféta fogalmazott meg: Harmatozzatok egek onnan felülről, és a felhők teremjék az igazat. Isten az ő végtelen szeretetében elküldötte hozzánk Egyszülött Fiát, hogy békét és szabadulást hozzon. Az adventi időben átéljük ezt a várakozást, ami több mint emlékezés. Mi is várjuk az Urat, mert ha érezzük, hogy kevésbé van bennünk, ennek oka az, hogy nem vagyunk eléggé nyitottak vele szemben, és még nem engedtük, hogy teljesen birtokba vegyen bennünket. Hiszünk Krisztus folyamatos eljövetelében, ami titokzatos, de valóságos, bennünk és a világban. Ezért az eljövetelért — adventért — dolgoznunk kell. Ez állandó feladatunk, mindennapi munkánk, ez egész keresztény életünk és tanúságtevésük. Végül készülünk Krisztus második eljövetelére, arra a napra, amikor az emberi történelem eljut a beteljesedéshez Jézus Krisztusban. Amint Isten egyszer már „adventet” mondott az embernek, ugyanúgy mond mégegyszer is „adventet”. Isten Egyszülött Fia másodszor is megjelenik, de akkor már nem jászolban, nem megalázottan, hanem hatalommal és dicsőségben jön az ítéletre. Minden advent figyelmeztet bennünket az idők végén elérkező diadalmas Krisztusra. Advent liturgiája a jelen és a jövő között feszül. Krisztus második eljövetele ugyanis nem egy távoli valóság számunkra. Minden nap ellenállhatatlanul közeledünk feléje. Advent emlékezés, ami azonban összesűríti számunkra üdvösségünk egész történetét: a forró vágyakozást és hosszú várakozást a megváltás után, amiben az Ószövetség igazai éltek, akik a mi őseink a hitben, azután az advent jelenti az üdvösség tényleges birtoklását, ami Jézus Krisztusban elérkezett számunkra, de még nem teljesedett be, még homály fedi annak ellenére, hogy üdvözítőnk a történelem egy meghatározott idejében lépett a földre, végül várjuk ennek az üdvösségnek a beteljesedését az idők végén, amikor átalakul minden. üdvösségünknek ezt a hármas titokzatos stádiumát kell megünnepelni adventben, és mindegyiknek saját magunkban kell létet adni. Ha a hosszú időszak, ami megelőzte az üdvösség történeti valóra válását, csak egyszerű ismeret lenne számunkra minden lelki vonatkozás nélkül, akkor nem volna értelme, hogy kiássuk a múltból és törődjünk vele. Azért tesszük, hogy újra átéljük azt az igazságot, hogy üdvösségünk Isten ingyenes műve volt, csak Tőle jöhetett még akkor is, ha nekünk is választani kellett, igent kellett mondani rá. De ezen kívül a történelem egy bizonyos idejében megvalósult megváltás nem válik a mienkké más módon csak abban az esetben, ha hittel elfogadjuk, mint valóságot, és ennek fényében haladunk előre. Ugyanez áll a jövőre is: az üdvösség csak akkor létezik bennünk a mai naptól, ha elfogadtuk, mint zálogát és ígéretét о végleges megváltásnak. Egy nagy isteni cselekedetre volt szükség, ami Krisztus megtestesülésében vált valóra, hogy az idő azzá legyen, amivé számunkra a megváltással lett. Az idő most már nem az, ami az elesett ember számára volt: egyhangú folyamat, a töredékek egymásutánja, ami azután a múlt halálába hull és eltűnik, mert a jövő már előre meg van jelölve a halál bélyegével. Megváltás nélkül ezt jelentette az idő az embernek. Krisztus eljövetele után azonban az idő is megváltott idő már. Olyan képességet kapott, ami magában hordozza azt, hogy megtudja őrizni a jelent, és bele tudja építeni a jövőbe. Az idő olyan központ, ami kisugárzik a jelenre, egy olyan megszerzett valóság, ami biztosítja a jelenben a megmaradást, és ellenálhatatlanul az örök jövő felé tart. Kérdezzük, hogy lehetséges ez. Úgy hogy ebbe a halál felé tartó időbe bele lett oltva az emberré lett Isten adventje. Krisztus adventje, aki az Apostol szavai szerint ugyanaz tegnap, ma és mindörökre (Zsid. 13,8). Az Ö eljövetele óta már sem a jelen, sem a jövő nem tudja elszakítani tőle azokat, akik hisznek benne, és a szeretet által kapcsolatba jutottak vele. Ez a hit nem más, mint Krisztus adventje, jövetele a mi szívünkbe. Az adventi szent időben még — 39 —
