A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1968 (Szombathely, 1969)
A MAGYAR PÜSPÖKI KAR KÖRLEVELE A PAPI HIVATÁSOK VILÁGNAPJÁRA. KEDVES HÍVEK! Szentséges Atyánk- VI. Pál pápa rendelkezésére a katolikus Egyház immár ötödször tartja meg „a hivatásokért való könyörgés világnapját”. Isten Népének világot átfogó nagy családja a mai Jó Pásztor vasárnapján újra egyesül lélekben Anyaszentegyházunk látható fejével és vele együtt közösen esedezik Istenhez, hogy szent kegyelmével minél több ifjú lelkében szítsa fel a papi hivatást. Szentatyánk felszólítására mi is a hit évének szent lendületével kapcsolódunk bele a földkerekség katolikusainak ebbe a nagy közös könyörgésébe. Ezért mi Főpásztoraitok a hagyományos hűséggel és szeretettel kérünk titeket, Isten Népét, hogy ezt a mai vasárnapot mindnyájan készséges lélekkel szenteljétek velünk együtt szent elmélkedésnek és buzgó imádságnak. Elmélkedésünkben a II. Vatikáni Zsinat alapján áhitatos lélekkel fontoljuk meg a papi hivatás magasztosságát, lássuk meg annak nagy jelentőségét Krisztus Egyházában és igyekezzünk átérezni, hogy Isten Népének mennyire szüksége van papokra, amíg földi zarándokútján halad az örök üdvösség felé. Így tudunk majd igazi buzgósággal imádkozni sok és jó papi hivatásért. Szent és magasztos dolog a papi hivatás, mert közvetlenül magától az Istentől ered, az Ő végtelen szeretetének ajándéka. A papi hivatás ugyanis nem egyszerű foglalkozás, nem is közönséges pálya, melyet az ifjú ember nemes szándékból, jámbor elhatározással vállal életfeladatul. Az újszövetségi papság nem lentről az emberi közösségből fakad, s mint pápai tanításban olvassuk: „Nem a közösségtől nyert megbízatás erejében végzi a papi tevékenységét’’, hanem teljesen Istentől van. Erre maga Isten hívja a kiválasztottakat. Krisztus is azt mondja apostolainak: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. • (Ján. 15., 16.) Szent Pál pedig így ír: „Senki sem vállalhatja (ezt) a tisztséget, csak az, akit Isten meghív.. (Zsid. 5„ 4.) A papi hivatás Isten különös kegyelme, melyet kifürkészhetetlen bölcsességében annak ad meg, akinek akarja. Ezt nem lehet kiérdemelni, hanem csak buzgó imádsággal kiesdeni. A pap ugyanis Isten személyes követe az Ö népéhez, ahogy Szent Pál is mondja: „Mi Krisztus követségében járunk, Isten maga buzdít általunk”. (II- Kor. 5., 20.) A pap Isten választott embere, akit az Úr maga küld a világ üdvösségének munkálására: „Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket’’. (Ján. 20., 21.) Szépen mondja erről a II. Vatikáni Zsinat: „A papok a püspöktől nyert szentelés és küldetés folytán. . . részesei Krisztus szolgálatának, amely itt a földön folytonosan építi az Egyházat: Isten Népévé, Krisztus (titokzatos) testévé, a Szentlélek templomává. (Presbyterorum ordinis) Magasztos a pap hivatása azért is, mert az Újszövetség papja Krisztus örök papságának részese és folytatója. Krisztus, az örök Főpap dicsőséges feltámadása és mennybemenetele után nem csak az Atya jobbján gyakorolja örök papságát, szüntelenül közbenjárva érettünk az Atyánál. Láthatatlan módon itt a földön is tovább folytatja azt az Egyházban, mely az ő titokzatos Teste. Gyönyörűen fejti ezt ki a Zsinat: „A mi Urunk Jézus Krisztus, akit az Atya megszentelt és a világba küldött, egész misztikus Testét részesévé tette a Szentlélek kenetének, amellyel Öt felkente Isten •.. De, hogy a hívek egyetlen testté kovácsolodjanak össze, egyes tagokat külön kiemelt közülük saját szolgálatára, hogy a papi rend hatalmával felruházva a hívek közösségében áldozatokat mutassanak be, bűnöket bocsássanak meg és Krisztus nevében nyilvános papi szolgálatokat végezzenek az emberekért. Ezért külön szentségben nyerik el az áldozópapságot, az egyházi rend szentségében, amelyben a Szentlélek kenete sajátos jegyet éget lelkűkbe. Ez Krisztushoz, az örök Főpaphoz teszi hasonlókká őket, hogy Krisz
