A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1968 (Szombathely, 1969)
PÜSPÖKKARI KÖRLEVÉL az egyházmegyei papi szenátusok felállításáról TISZTELENDŐ PAPTESTVÉREK! VI. Pál Pápa „Ecclesiae Sanctae” kezdetű motu propriojában kötelezően elrendelte, hogy minden egyházmegyében — a püspök által meghatározott módon és formában — legyen „Consilium Presbyterale”, azaz a papoknak olyan testületé, (coetus, seu senatus), mely a papságot képviseli: ez hathatósan támogassa tanácsaival a püspököt az egyházmegye kormányzásában. A püspök ebben a tanácsban hallgassa meg papjait, kérje véleményüket és beszélje meg velük azt, ami a lelkipásztori munka igényeire és az egyházmegye javára vonatkozik. Ez a rendelkezés nem más, mint végrehajtási utasítás a „Christus Dominus” kezdetű zsinati decretum 27., és a „Presbyterorum Ordinis” kezdetű decretum 7. pontjában már meghirdetett zsinati határozat megvalósítására. A Magyar Püspöki Kar 1967. évi december 6-án tartott konferenciáján — követve a zsinati utasítást — kimondta, hogy az 1968. évben minden egyházmegyében létrehozandó az „Egyházmegyei Papi Tanács”. * Az „Ecclesiae Sanctae” motu proprio azt ajánlja (N. 17- § 1.), hogy az egyházmegyei papi tanácsok létrehozásának módját és működési rendjét országosan egységesen állapítsák rneg. Az egységes szabályzat tervezete 1968. március 14-én került tárgyalásra a Püspöki Kar konferenciáján. Az ott elhangzottak figyelembevételével elkészült a végleges egységes szabályzat, melyet a Püspöki Kar elfogadott és most hivatalosan is közzé tesz azzal, hogy az Egyházmegyei Papi Szenátusokat egységesen és egyöntetűen ez év őszén hívja életre. A Papi Szenátus új intézmény az Egyházban, melyhez a Szentatya sok reménykedést fűz a II. Vatikáni Zsinat szellemének gyakorlati megvalósítása terén. Teológiai megfontolás győzte meg a II. Vatikáni Zsinatot arról, hogy erőteljesen ki kell hangsúlyozni az Egyház életében a kollegialitás elvét. A Pápa a püspökökkel együtt, velük egységben kormányozza az Egyházat. Mivel azonban az Egyház püspökei sokan vannak, gyakorlatilag nem valósítható meg az együttműködés másképpen, mint hogy a sok püspököt egy kisebb egység képviselje: ezért jött létre a Synodus Episcoporum. Ugyanígy a püspök a papjaival egységben kormányozza az egyházmegyét. Az egyházmegyékben is sok pap van: gyakorlati okból az összpapságot képviseli egy kisebb létszámú „coetus”, „senatus”, „consilium”. A lényeg: ennek reprezentatív jellege, azaz megvalósítása annak, hogy ez a testület az összpapság nevében áll a püspök mellett. A reprezentatív jelleg megkívánja, hogy — legalább is megfelelő arányban — maguk a papok válaszszák meg képviselőiket. Biztosak vagyunk mi is benne, hogy a Papi Szenátus nálunk is új lendületet hoz lelkipásztori életünkbe. Azonban ez csak akkor lesz valósággá, ha Papjaink teljes megértéssel és hozzáállással visznek lelket az új intézménybe. Első lépés lesz: a Szabályzatban előírt választások megejtése minden egyházmegyében, a helyi adottságok ismeretében, az Ordinariusok utasítása szerint. Az egyházmegyék minden papja legjobb lelkiismerete szerint fog szavazni arra a paptestvérre, akit emberi és papi erényei ismeretében méltónak tart a papság ügyeinek képviseletére a Szenátusban. Olyanok legyenek a papság delegáltjai, akiknek — Sz. Pál szavai szerint „arra irányulnak gondolatai, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretreméltó, ami erényes és magasztos” (Fii. 4, 8.) Abban a szolgálatban, amit a Papi
