A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1968 (Szombathely, 1969)

ségünket. Ne csupán önmagunkért, hanem Anyaszientegyházunkért. A lehetőségek megvannak, ahhoz (SZTK), hogy bizonyos koron túl minden évben megvizsgáltassuk magunkat, és ha szükséges a gyógykezelés, ne hanyagoljuk el. Ezzel biztosítani tudjuk azt, hogy a hirtelen és váratlanul jelentkező súlyosabb betegségek megelőzhetők lesznek.

Csak őszinte elismeréssel és hálás szívvel tudok megemlékezni, T. Testvéreim, példás szamaritánusi lelkületetekről, amellyel a beteg testvéreket íelkeresitek, látogatjátok és segítségükre vagytok. Külön köszönöm azt az áldozatosságot, amellyel beteg testvéreink lelkipásztori munkájának helyettesítésére siettek. Legyen hála az Űr Jézusnak ezért a nektek adott készségért, szeretetért és kegyelemért.

Egyházmegyénkben az elmúlt évek során tcbb régi, nedves és egészségtelen plébániaházat restauráltattak. Nemegyszer kislétszámú egyházközségek is nagy áldozatokat hoztak azért, hogy lelkipásztorukat egészséges lakáshoz segítsék. Ezt hálásan megköszönöm. De kérlek, Testvéreim, hogy fokozatosan mindenütt igyekezzetek a régi és nem egészséges épületek restaurálását elvégezni. Ez is egyik tényezője egészségiek megőrzésének.

De bármennyire szokatlanul hangzik is, mindezekkel a kérdésekkel organikus kapcsolatban van a papi utánpótlásnak kérdése is. A legelső teendőnk az, hogy komolyabban vegyük a „Küldj Uram munkásokat aratásodba” imádságot. Senkit erőszakolni nem szabad és nem is lehet a papi pályára. De sok elvesztett hivatást őrizhetnénk meg több imádsággal, áldozattal és nagyobb gondozással. Tekintsétek ezt, T. Testvérek, az egyik legnagyobb egyházmegyei problémánknak. S ennek megfelelően vegyétek igénybe az Egyház imáját. S ne felejtsétek el, hogy minden .Egyházközség az Egyházat képviseli.

T. Testvérek, kérlek benneteket, karoljátok fel meleg szeretettel a papi pályára készülő fiúkat. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy 16— 18 éves fiútól nem lehet várni egész életre szóló elhatározást, amellyel elkötelezi magát a papi pályára. Azt feleltem: azt azonban meg lehet tenni, hogy a fiatalabb korban kapott hivatás lángját gondos tanítással és neveléssel megőrizzük. Mégis csak különös dolog az, hogy éppen az érettségi előtt néhány hónappal — amikor a pályaválasztást jelentenie kell az iskolában — fedezi fel a kisszemmarista, hogy neki nincs papi hivatása. Itt minden tényezőnek össze kell dolgozni: szülőknek, plébánosoknak és katolikus egyházi iskoláink tanárainak, nevelőinek egyaránt. Ez egyetemes kötelesség és nem egyházmegyei érdek csupán.

Jelenleg 23 hittudományi hallgatónk van. Ebből 7 a budapesti Hittudományi Akadémián, 15 a győri és 1 az egri Hittudományi Faiskolán készül papi hivatására. Kisszeminaristánk 22 van. Ebből 2 Pannonhalmán, 12 Győrben tanul a bencés gimnáziumban, 4 Esztergomban a ferencesek gimnáziumában, 4 pedig különböző más helyen. Külön kérem a lelkipásztorok gondoskodó érdeklődését és szeretetteljes foglalkozását a kisszeminaristákkal. így bizonyára kevesebb olyan eset

fordul majd elő, mint ez évben is, hogy a négy negyedik osztályos kisszemmarista közül csak egyetlenegy jelentkezett concursusra.

2. XXIII. János pápa 1958. évi lelkigyakorlatán feljegyzi, hogy korára való tekintettel a velencei egyházmegyén kívül nemigen vállal prédikációkat. „Mindent fel akarok jegyezni, ez nehezemre is esik, ehhez jön szégyenkezésem,, amely csekély tudásom láttára fog el. Az Űr segítsen engem és bocsásson meg.” (318. lap.) Ez az őszinte Isten Igéje iránti tisztelet megszégyeníthet bennünket.

Egyházmegyéinknek másik problémája az igehirdetés. A zsinat minden határozata, tanítása, rendelkezése és nyilatkozata az egyik legfontosabb feladatunkká teszi az igehirdetést. A zsinati határozatok egyúttal bőséges anyagot is szolgáltatnak prédikációinkhoz. Különösen fontosnak tartom a liturgikus konstitució tanulmányozását és ismertetését híveinkkel. Szíves türelmeteket kérem, hogy a liturgikus rendelkezések katekétikus feldolgozása késlekedik. Remélem azonban, hogy ez is megvalósul és nagy segítséget nyújt majd a homiliák megtartásában. XXIII. János pápa szeretőiével kérlek benneteket, hogy az ő odaadó nagy megajánlásának lelkületével végezzétek az igehirdetést: a templomban, a templomi katekézisekbeh és az iskolai hitoktatásban. Hitoktatásban ne mulasszatok el egyetlen órát sem. A lehetőségeket — a törvényerejű rendelkezések figyelembevétele mellett — mindenhol buzgón használjátok fel.

Nagyon kérem, hogy szentbeszédeitek vázlatait — XXIII. János pápa szellemében —, miként azt az S. D. 361. és 410. c. §§-ai előírják, pontosan, és gondosan készítsétek el. Nem a hivatalos ellenőrzés miatt, de Isten szeretetéérit kérem.

• A zsinati rendelkezések, határozatok anyagát igyekezzetek híveink közkincsévé tenni. A hívek lelki szükséglete és igénye szerint készítsetek tervezetet, amely a liturgiába is belekapcsolódik.

Az Ordo Pericoparum birtokában ne mulaszszátok el Isten igéjének asztalát minden közösségi misében megteríteni.

Az igehirdetésünk legyen öröm, erő és béke, amelyet eleven hitünk és szeretetünk tesz közvetlenné, meleggé.

És reményünk Isten kegyelmében van! Igehirdetésünk hibás, ha az előadott igazságok erkölcsi követelményeit úgy állítjuk be hallgatóink előtt, mintha azt legyedül, csupán a saját erejükből kellene megvalósí támlák, Győzzük meg híveinket, hogy Isten szeretete minden kegyelmet megad a krisztusi élet megvalósítására. „Multa facit Deus in homine bona, quae non facit homo; nulla facit homo bona, quae non Deus praestat, ut faciat homo” (Cone. Auris. II. a. 529. Cap. 20). Minden beszédben hangsúlyozzuk ki az isteni kegyelem segítségét. így olyan tüzet gyújtunk ki híveink lelkében, amelyet nem olt el a legkisebb eső.

3. A liturgikus püspökkari körlevelek rendelkezéseit igyekezzünk fokozatosam, de nagy buzgósággal megvalósítani. Örömmel veszem tudomásul, hogy ebben is mennyire előrehaladtatok. Kérem, hogy most már véglegesen alakítsátok ki az ún. liturgikus teret, amint azt az 1986. szept.

16 —