A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1957 (Szombathely, 1958)
JCqAov.l Tú'uiík! A múlt esztendőben Hunyadi János alakja felé fordult tekintetünk és az ő dicső halálának 500-ik évfordulóját ünnepeltük, az idén Arpádházi Szent Erzsébet születésének 750-ik évfordulójáról emlékezünk. Hős volt mind a kettő: amaz férfiban, emez asszonyban. Harcolt amaz a török ellen, emez korának léhasága ellen. Mindkettőt megcsodálta a világ, és mindkettőnek emlékét a nagyok között őrzi a történelem. Nekünk katolikusoknak pedig jól esik megállapítani, hogy mindkettőnek nagysága mélységes hitéből fakadt, amint azt Hunyadiról az elmúlt évi körlevelünkben hirdettük, Szent Erzsébetről pedig most hirdetni kívánjuk. I. Azt mondtuk: Szent Erzsébet harcolt korának léhasága ellen. Tette ezt nem beszéddel vagy írással, hanem élete példájával. András magyar király leánya volt és 1207-ben született Sárospatakon. Még kicsiny gyermek korában kiszemelte őt Henrik, Thüringia tartománygrófja, fia és örököse számára. A német tartománygrófnak becsvágyát képezte, hogy a magyar király leányának apósa lehessen, és hogy biztos legyen felőle, már 4 éves korában elküldött érte és elhozatta Németországba. A kis Erzsébet olyan fejedelmi udvarba került, ahol napirenden volt a heje-huja, mulatság. Az öreg tartománygróf szerette a vándorzenészeket és dalosokat, vendégei és udvaroncai pedig a dinom-dánom lakomákat. Szent Erzsébet viszont idegenkedett ezektől. Nem mintha Isten tiltaná a tisztes szórakozást és örömöket, hiszen az Űr Jézus is résztvett lakodalmon és lakomán, hanem mert már mint gyermek észrevette, hogy az életnek vannak na. gyón komoly oldalai. A gazdagság fénye mellett meglátta a szegénység sötét nyomorát. A magától megvont falatot a koldusoknak adta, — akik bizony sokan voltak, — sőt a konyhába is sűrűn ibelátogatott, hogy onnan is vigyen nekik eledelt. Mikor nagyobb lett és oda kellett ülnie a fejedelmi asztalhoz, nem nyúlt az ínyenc falatokhoz, hanem többször csák kenyeret és vizet vett magához, mondván, hogy nem ehetik olyan ételből, amelyhez a szegények könnye és verejtéke tapad. Tudta ugyanis, hogy a sok vendégségre és pompára nem telnék, ha a szegényeket ki nem szipolyoznák. Megtette azt is, hogy a templomban levette fejéről az arany koronát, amely őt, mint királyi sarjai megillette, mert nem akart arany koronával hivalkodni a töviskoronás Krisztus keresztje alatt. Persze a léha udvaroncoknak nem tetszett ez a komoly életfelfogás! Hátamögött gúnyolták Erzsébetet és intrikáltak ellene. Azt mondták, apácának való, nem pedig tartománygróf feleségének. Azzal is vádolták, hogy a szegények miatt kiüresíti a kincstárt és eltékozolja a grófi család jövedelmeit. Rá akarták beszélni az öreg grófot, hogy küldje haza Erzsébetet Magyarországra, mielőtt még fia feleségül vette volna. Mikor pedig ez nem sikerült, vőlegényét, a fiatal Lajos grófot akarták elidegeníteni tőle, Erzsébet mondhatatlanul sokat szenvedett a léhák üldözésétől, de éppen abban állott hősiessége, hogy kitartott a maga komoly életfelfogása mellett. Pedig csak le kellett volna mondania a szegények pártolásáról, fel kellett volna vennie a cicomás ruhákat, és oda kellett volna állnia a könnyűvérű, kifestett udvarhölgyek közé! Ó, hogy ünnepelték volna! Mert szép volt, kedves volt, okos volt, ámde lelke szerint Istennek szolgálója volt, és tudta, hogy senki nem szolgálhat: Istennek és a fényűző léha világnak! 1
