A Szombathelyi Egyházmegye részére az 1948. évben kibocsátott körlevelek (Szombathely, 1949)
APOSTOLI KONSTITUCIÓ A KERESZTÉNY TÖKÉLETESSÉG MEGSZERZÉSÉRE SZOLGÁLÓ KÁNONI ÁLLAPOTOKRÓL ÉS VILÁGI INTÉZMÉNYEKRŐL. XII. PIUS PÁPA ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA, ÖRÖK EMLÉKEZETÜL. A pápák, a zsinatok és szentatyák számtalan megnyilatkozása és irata tanúsítja, az egész egyháztörténelem és a kánoni fegyelem pedig napjainkig fényesen igazolja, hogy a gondos Anyaszentegyház mily nagy igyekezettel és anyai érzülettel törekedett arra, hogy azokat a szeretett gyermekeit,1 akik egész életüket Krisztusnak szentelik, és őt az evangéliumi tanácsok útján szabadon és hősiesen követik, az égi terv megvalósítására és az angyali hivatásra2 mindinkább méltóvá tegye és életmódjukat bölcsen szabályozza. Valóban, az Egyház már a kereszténység kezdetétől fogva iparkodott Krisztusnak3 és az apostoloknak a tökéletességre buzdító szavait és példáját1 tanításával kellőkép megvilágítani, amikor biztosan megmutatta a tökéletességre szentelt élet módját és annak megfelelő szabályozását. Tevékenységével olyan hatásosan élesztette és terjesztette a Krisztusnak való tökéletes önátadást és önfeláldozást, hogy a keresztény közösségek már az első időkben az evangéliumi tanácsok befogadására alkalmas és gyümölcshozó, termékeny talajnak mutatkoztak.5 Kevéssel később, mint ez apostoli atyák és régi egyházi írók műveiből könnyen megállapítható,6 a különböző egyházakban a tökéletes élet vállalása már annyira virágzott, hogy ennek követői, aszkéták, megtartóztatók, szüzek és más néven élesen megkülönböztetett, sokaktól elismert és megtisztelt7 mintegy önálló szociális rendet és osztályt kezdtek alkotni az egyházi közösség kebelében. A Krisztus jegyeséhez hű és önmagához mindig következetes Egyház az évszázadok folyamán egészen az új Egyházi Törvénykönyvig folyamatos és biztos menetben lépésről-lépésre fejlesztette ki a tökéletesség állapotának fegyelmét. Azok felé hajolt anyai érzületével, akik különböző formában külsőleg és nyilvánosan önként vállalták a tökéletes életet. Ezeknek eme szent elhatározásuk megvalósításában két szempontból sietett segítségükre. Elsősorban az Egyház és a nyilvánosság előtt tett egyéni tökéletességi fogadalmat — mint a szüzeknek ősrégi és tiszteletreméltó megáldását és önfelajánlását,8 amely szertartás keretében történt — az Egyház nemcsak befogadta és elismerte, hanem bölcsen szentesítette és bátran megvédte, sőt többféle jogi hatállyal is felruházta. Különösen is azonban ama szorosabban vett nyilvános tökéletességi fogadalom ügyét viselte az Egyház méltán a szívén, amelyet az első időktől kezdve, főleg a Konstantint béke után a saját engedélyével, jóváhagyásával, vagy parancsára létesült egyesületekben és testületekben tettek le a hívek. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az Egyház szentségének és egyetemes apostolkodásának története milyen szoros és bensőséges kapcsolatban van a Szentlélek állandó kegyelme folytán a napról-napra csodálatos változatosságban tündöklő és mindinkább szorosabb, nemesebb egységbe összefonódó szerzetesi élettel. Nem kell azon csodálkozni, hogy az Egyház az isteni Gondviselés szándékát hűségesen követve, a jog birodalmában a tökéletesség kánoni állapotát szándékosan akként szabályozta, hogy erre mint egyik alapkőre az egyházi fegyelem épületét méltán felépíthesse. Ezért elsősorban a tökéletesség nyilvános állapotát a három fő egyházi állapot közé sorolta és az Egyház egyedül ettől a tökéletességi állapottól vette a kánoni személyek második rendjét és fokát. (107. kán.) Figyelemreméltó, hogy míg a kánoni személyek másik két rendje, a papi és a világi rend (107, 108 kán.) az Egyház hierarchiai szervezete folytán isteni jogon létezik, amelyet azonban az Egyház tételes rendelkezéssel is megerősít, addig a klerikusok és világiak közötti középső rend, vagyis a szerzetesek osztálya, — amelyhez klerikusok is, világiak is egyaránt tartozhatnak— (107. kán.) —, teljesen az egyeseknek abból a szoros és sajátos kapcsolatából származik, amely ezeket az Egyház céljainak, vagyis az élet megszentelésének, hathatós, megfelelő eszközökkel követendő eléréséhez fűzi. De ez nem volt elég. Nehogy az élet megszentelésének nyilvános és ünnepélyes fogadalma meghiúsuljon és hiábavaló legyen, az Egyház a tökéletességnek eme kánoni állapotát mind nagyobb szigorúsággal, csak a tőle létesített és irányított ama társaságokban, vagyis szerzetekben kívánta elismerni (488. kán.), melyeknek általános formáját és elveit óvatos és érett megfontolás után hivatalos hatalmával jóváhagyta, s melyeknek intézményét és szabályzatát egyes esetben nemcsak elméletileg ismételten megvizsgálta, hanem a valóságban is ténylegesen kipróbálta. Ezeket a követelményeket az Egyházi Törvénykönyv olyan szigorúan és véglegesen leszögezi, hogy semmiféle esetben, még kivételképen sem fogadható el a tökéletességnek kánoni állapota, csak akkor, ha a fogadalom az Egyháztól jóváhagyott szerzetben történt. Végül a tökéletességnek, mint nyilvános állapotnak a fegyelmét az Egyház oly bölcsen szabályozta, hogy a papi szerzetekben, általában azokban az ügyekben, amelyekben a rendtagok papi életéről van szó, maga a szerzet az egyházmegye szerepét tölti be, és a szerzetbe való felvétel az egyházmegyei incardinatiót pótolja. (111. kán. 1. §, 115, 585.)
