A Szombathelyi Egyházmegye részére az 1948. évben kibocsátott körlevelek (Szombathely, 1949)
5 latát, amellyel az Egyház az egyes szertartások végzését szabályozza. 26. Mindenkinek tudnia kell tehát, hogy nem lehet az Istent méltóképen tisztelni, ha ugyanakkor a lelkünk nem törekszik nagyobb tökéletességre ; de tudnia kell továbbá azt is, hogy semmi sem szolgálja annyira a lelkek megszentelődését, mint éppen az a tisztelet, amelyet az Egyház, isteni Fejével egyesülve, az Istennek bemutat. 27. Ez a megszentelő hatás az oltáráldozat és a szentségek esetében elsősorban a dologi teljesítmény alapján (ex opere operato) következik be. Azoknak az imáknak és szertartásoknak esetében viszont, amelyekkel az Egyház, Jézus Krisztus ártatlan jegyese övezi az oltáráldozatot és a szentségeket, valamint a szentelmények és a többi, az Egyház által alapított szertartások esetében, a megszentelő hatás elsősorban az Egyház személyi teljesítménye következtében (ex opere operantis Ecclesiae) jön létre, mivel az Egyház szent, és együttműködik Fejével. 28. Felhívjuk ezért itt figyelmeteket, Tisztelendő Testvérek, hogy ügyeljetek azokra az új elméletekre, amelyeket az úgynevezett «tárgyi vallásosságról» («pietas obiectiva») hangoztatnak. Ezek az elméletek ugyanakkor, amikor Krisztus titokzatos testének dogmájáról, vagy a kegyelem szentségközlő hatásáról, vagy a szentségeknek és az eucharisztikus áldozatnak hatásáról beszélnek, mégis arra irányulnak, hogy az úgynevezett «alanyi» vagy «személyes vallásosságot» háttérbe szorítsák, avagy teljesen mellőzzék. 29. Kétségtelen, hogy a liturgikus cselekményekben, mindenekelőtt pedig az oltár szent áldozatában megváltásunk műve folytatódik és annak gyümölcseiben részesülünk. Krisztus ma is és mindennap a mi üdvösségünkön munkálkodik a szentségekben és a szentmiseáldozatban : ezeken keresztül engeszteli meg érettünk az Istent és szenteli meg az emberi nemet. Ezeknek csakugyan van úgynevezett «tárgyi» hatásuk, amenynyiben lelkünket Jézus Krisztus isteni életének részesévé teszik. Tehát nem a mi erőnkből, hanem isteni erő révén van meg az a hatásuk, hogy a tagok imáit összekössék a Főnek imáival, és e kettőt valamiképen közösségbe forrasszák össze. Ezekből a kétségtelen tényekből egyesek arra következtetnek, hogy a keresztények egész vallásosságának a Krisztus titokzatos Testéről szóló hittitokban kell magát kiélnie, anélkül, hogy szó lehetne — mint mondják — «személyes», vagy «alanyi vallásosságról». Éppen ezért úgy vélik, hogy háttérbe kell szorítani a vallásos életnek minden olyan megnyilatkozását, mely nincs szoros összefüggésben a szent Liturgiával, és a nyilvános istentiszteleten kívül történik. 30. Mindenki világosan láthatja, hogy a vallásosságnak erről a két fajáról levont következtetések teljesen hibásak, megtévesztők és nagyon veszedelmesek, annak ellenére, hogy a felállított alapelvek magukban véve helyesek. 31. Nyilvánvaló, hogy a szentségek és a szentmiseáldozat önmagukban is erőt hordoznak, mivel Krisztusnak cselekményei, akiből, mint Fejből, szétárad a kegyelem a titokzatos test tagjaihoz is, — de ez az erő csak akkor válik hatékonnyá, ha a lelkünk alkalmas a befogadására. Éppen ezért figyelmeztet bennünket Szent Pál apostol az Oltáriszentséggel kapcsolatban : «Vizsgálja meg tehát magát az ember, és úgy egyék abból a kenyérből, és igyék abból a kehelyből I»30 Ezért nevezi az Egyház röviden és kifejezően a «keresztény küzdelem védősáncának» mindazokat a cselekedeteket, amelyekkel — különösen a nagyböjt folyamán — lelkünket megtisztítjuk.31 Mindezek a cselekedetek a tagok cselekedetei, amelyeket a kegyelem segítségével hajtanak végre, és amelyek révén az isteni Főhöz akarnak kapcsolódni, Szent Ágoston szava szerint: «Hogy megnyilvánuljon Őbenne, mint Főben, a kegyelem forrása».32 Ne feledjük azonban, hogy ezek a tagok maguk is élnek, értelmük és szabadakaratuk van, és éppen ezért feltétlenül szükséges, hogy sajátmagúk helyezzék ajkukat a forrásra és sajátmagúk szívják onnan magukba és használják fel az életadó táplálékot, elkerülvén mindazt, ami akadályt állíthat ennek a tápláléknak hatása elé. Azt kell tehát mondanunk, hogy a megváltás műve, mely önmagában véve független a mi akaratunktól, csak akkor szolgál üdvösségünkre, ha saját közreműködésünket is hozzáadjuk. Ha az egyeseknek magántermészetű és belső 32. vallásossága elmellőzné a szentmiseáldozatot és a szentségeket, és kivonná önmagát a megváltó erő alól, mely a Főből a tagokba árad, úgy az kétségkívül meddő és elítélendő volna. Nagyon is dicsérendők, sőt felettébb szükségesek azonban azok a vallásos cselekedetek, amelyek a szent Liturgiával nincsenek ugyan szoros kapcsolatban, de azért az emberek munkálkodását a mennyei Atya felé törekszenek irányítani, olymódon, hogy fölkeltik a bűnbánatot és az istenfélelmet, útálatot ébresztenek a világ csábításai iránt és rávezetik az embert az életszentség kemény útjára. Szükség van ezekre a vallásgyakorlatokra, mert ezek fedik fel a lelkiélet veszélyeit, ezek sarkallnak az erények követésére, és ezek növelik bennünk azt az odaadást, amellyel Jézus Krisztus szolgálatára szenteljük magunkat és mindenünket. Az igazi vallásosság, amelyet Aquinói szent Tamás «áhítatnak» (devotio) nevez, a vallásnak ez az igazi gyakorlati megnyilvánulása rászorul a természetfeletti dolgokról való elmélkedésre és az ájtatossági gyakorlatokra, hogy azokból táplálkozzék, föléledjen és bennünket a tökéletesség felé sarkalljon. Ez tehát az az igazi vallásosság, mely az emberi életet irányítani tudja, az Istenhez igazítja, és bármikor készen áll megtenni mindazt, amit az Isten külső tisztelete megkíván.33 A helyesen értelmezett keresztény vallásosság legfőbb követelménye ugyanis éppen az, hogy akaratunkat vessük alá az Üristennek, és az akarat érvényesítse befolyását többi lelki képességünkre. Mármost azonban minden akarati tevékenységet meg kell előznie az értelem működésének. Mielőtt tehát megszületik bennünk a vágy és az elhatározás, hogy magunkat az örök Istennek odaadjuk, meg kell előbb tudnunk, hogy mit kíván és miért kíván valamit tőlünk. így pél%
