Püspöki körlevelek 1936 (Szombathely, 1937)
— 7 — amelyekkel papjait elárasztja, hogy jóváhagy mindent a mennyben, amit szolgái az ő nevében tesznek a földön. Birtokosai ők Krisztus egész hatalmának.“ (1. Müller: Az egyházi rend, 23. lap), Ezek a szent ténykedések azonban óriási feladatok elé is állítanak bennünket. A világiak, főleg a nem katolikusok és a névleges katolikusok, akik csak messziről ismerik a papot, a papi állást, nagyon kényelmes életpályának tartják. Ök csak annyit tudnak a papról, hogy naponkint elmond egy szentmisét és sokszor még ezért is megfizetik, aztán megtart néhány hittanórát, hetenkint esetleg elmond egy prédikációt és néha leül egy kicsit gyóntatni és emellett megvan a gondtalan megélhetése. Nem! A komolyan felfogott papi élet nem ilyen egyszerű. Én nem akarok itt a papi élet nehézségeiről beszélni, arról a sok lemondásról és áldozatról, amely a papi élettel vele jár; nem akarok beszélni arról a megnemértésről, azokról a csalódásokról, amelyekkel különösen a lelkipásztorok munkájukban igen sokszor találkoznak; nem akarok beszélni arról a sok meggyanusításról, kíméletlen kritikáról, amelynek sokszor a legjobbak köztünk is ki vannak téve, csak azokra az óriási feladatokra akarok néhány szóval rámutatni, amelyek elé annak a két hatalomnak gyakorlása, a szentmise bemutatása és a bűnbocsátó hatalom gyakorlása állít bennünket. Hiszen ha csak arról volna szó, hogy a gyónó elmondja bűneit, aztán vagy megkapja a feloldozást vagy nem, a gyóntatás nem volna olyan nehéz feladat, bár akkor is óriási felelősséggel járna. Azonban a pap a gyóntatószékben nemcsak bíró, aki feloldoz vagy elmarasztal, hanem orvos is, lelkivezető is, akinek segítenie kell, hogy a bűnök okozta sebek begyógyuljanak és újra fel ne szakadjanak; segítenie kell, hogy a bűneitől megszabadult lélek, meg tudjon maradni a jó úton, a kegyelem állapotában. Aztán, hiszen tudjuk, a gyóntatószékbe nemcsak bűnök kerülnek, hanem sok-sok kétely, kísértés, a lelkiéletnek ezerféle nehézsége. És a gyóntatónak meg kell oldania a kételyeket, tanácsot kell adnia a kísértések legyőzésére, utat kell mutatnia a különféle nehézségekben. Milyen óriási felelősséggel jár mindez! Mennyi tudást, mennyi türelmet kíván! És még valamit! Azt, amit az apostol így fejez ki: „Castigo corpus meum et in servitutem redigo, ne forte cum aliis praedicaverim, ipse reprobus efficiar" (I. Kor. 9, 27). Kívánja, hogy elsősorban és legfőképpen önmagunkban győzzük le a bűnt. Aztán a szentmise! Szent Pál apostol azt mondja a szentáldozással kapcsolatban, hogy „vizsgálja meg magát az ember és úgy egyék ebből a kenyérből és igyék ebből a kehelyből, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának“ (I. Kor. 11, 28—29). Ha már az áldozónak is meg kell vizsgálnia magát és vigyáznia, nehogy méltatlanul járuljon az Ür asztalához, mennyivel inkább kell megvizsgálnia magát a papnak, mikor odalép az oltárhoz, hogy mint az örök Főpap helyettese bemutassa a legszentebb áldozatot! És ha tisztának, emberileg méltónak kell lennie annak a szívnek, amely az Urat befogadja; ha tisztáknak kell lenniök azoknak az ajkaknak, amelyeket az Ür megérint: mennyivel inkább kell tisztának lennie annak a szívnek, amely az Urat lehozza az oltárra; mennyivel inkább kell tisztáknak lenniök azoknak az ajkaknak, amelyeknek szavára megvalósul a legnagyobb csoda, az átváltozás! A szentek valósággal szent irtózattal gondoltak azokra a követelményekre, amelyeket a szentmise bemutatása a pappal szemben támaszt. Amint tudjuk, voltak köztük, akik nem engedték magukat pappá szenteltetni. Mások csak a szent engedelmesség kényszere alatt vették fel a papi rendet. Páli szent Vince, az isteni és felebaráti szeretetnek ez a csodálatos hőse, nem egyszer mondta későbbi életében, hogy ha már nem volna pap, méltatlansága tudatában sohasem merné magát elhatározni az egyházi rend szentségének felvételére és felszenteltetése évfordulóján minden esztendőben megsiratta merészségét, hogy a papi méltóságra vállalkozott. Loyolai szent Ignác egy esztendeig készült első szentmiséjére. Nem, Tisztelendő Testvéreim! Papnak lenni nem könnyű dolog. Mi vállaltuk a papi méltóságot méltatlanságunk tudatában, mert úgy éreztük, hogy az Isten hív bennünket, az Isten hívásának pedig engedelmeskedni kell. De vállaltuk azzal a kötelezettséggel, hogy méltó módon élünk
