Püspöki körlevelek 1920 (Szombathely, 1921)
9 a jóságnak, mintegy minmagunknak másokkal való közlésétől. Enélkül pedig hiányoznék homlokunkról az Istenség, az Isten-fiuság legsajátosabb jegye, az isteni természettel való közösségünk egyik legvilágosabb bizonyítéka, legértékesebb gyöngye. Ne csodálkozzatok azon, hogy az Egyház, amely nemcsak a hitigazságok csorbítatlan megőrzését és a világ végéig leendő terjesztését vette át örökségképen az llrtól; hanem egyúttal azt a hivatást is, hogy az isteni szeretetnek az a bősége, amely az Ur Jézus életében az Ő szivéből fakadt, könnyeket törölt, sebeket gyógyított, szenvedőkön segített, szomorúkat vigasztalt: soha, mig nyomor lesz és szenvedés, mig egyetlen hive él a szerető Jézusnak, el ne apadjon, meg ne szűnjön; ez az Egyház minden alkalmat megragad, hogy ugyanazzal a krisztusi szeretettel segítsen, vigasztaljon, az éhezőknek ételt, a szomjuzóknak italt, a mezíteleneknek ruhát, a hajléktalanoknak szállást adjon, a betegeket ápolja és gyógyítsa, a fogságban levőket vigasztalja és kiszabadítsa! Ennek az Egyháznak a nevében, ennek az Egyháznak a mélyen érző anyai szivével szólok ma én is hozzátok. Mikor azt látom, hogy az ötéves világháború, utána két forradalom, vesztett háború minden elképzelhető nyomorúsága szakadt ránk; mikor nincs kenyerük, ruhájuk, meleg szobájuk, otthonuk millióknak; amikor a nyomor és nélkülözés megközelíti azét a földutt, kifosztott Jeruzsálemét, amelyre olyannyira ránehezedett az Ur keze s amelynek szenvedéseit Jeremiás próféta megrázó siralmaiban zokogja ; amikor azt látom, hogy a nyomorgók mellett millió azoknak a száma, akik ebből a mi nyomorúságunkból meggazdagodtak, akik tehát nyomort, nélkülözést, szenvedést nem ismernek, nem is akarnak ismerni, mások szenvedéseiről nem akarnak tudomást szerezni: az Egyház szegényei, a mi szegény hazánk számüzöttei nevében fordulok hozzátok, hivő keresztényekhez, a nyomorgó testvérek jajszavával: „Miseremini igen! szánakozzatok, segítsetek, könyörüljetek rajtunk legalább Ti, barátink és Krisztusban testvéreink!“ Tudom én, Kedves Híveim, azért is fordulok hozzátok bizalommal, hogy sokan közületek még ma is jó módban vannak s igy bátran és sokat is adhatnak. S akiknek kevés van, ebből a kevésből is tellik még, kell tellnie a szűkölködő testvéreknek is! Ezért kérlek benneteket: miseremini, vagyis: adakozzatok! Adjatok, hogy megszenteljétek azt, amitek van és megmaradt. Adjatok! s ezzel adjatok hálát az Urnák azért, hogy titeket, hogy bennünket a rettenetes megpróbáltatások legnagyobbikától: a hontalanságtól, házatok, otthonotoknak ellenséges kéztől feldulásától eddig megmentett. Adjatok azért, hogy jövendő boldogulástokra, kezetek munkájára, becsülettel szerzett és megőrzött vagyonotokra Isten áldását biztosítjátok. Szeretném, ha ez az én egyházmegyém, amely egy Sz. Mártont adott az Egyháznak, méltó lenne, főleg e nehéz időkben, ahhoz a nagy szülöttjéhez és védő szentjéhez, aki köpenyét is megosztotta a szegénnyel s akinek, mikor az örök élet kapuja előtte már kitárult, ez volt az utolsó imádsága is: Ha népednek szüksége van rám, Uram! erről is lemondok s tovább élek, tovább szolgálok! Szeretném, ha akkor, amidőn amerikai, hollandiai és más idegen keresztény testvéreink a mi nyomorúságunknak segítségére sietnek ; a magyar testvérek is megértő szívvel segítenének ott, ahol s amivel segíthetnek. De bízom is a kenyér szaporító, a kenyéretosztó, mezíteleneket ruházó, búj-
