Püspöki körlevelek 1919 (Szombathely, 1920)
2 sóget adni méltóztassál, Téged kérünk, hallgass meg minket.“ De ehez az Isten kegyelmén kívül mindnyájunk közreműködésére s buzgóságára van szükség; ki kell pótolnunk sok kárt, amit szenvedtünk; enyhitnünk kell sok sebet, melyek egyesek, családok s az egész nemzet testén-lelkén sajognak; bele kell állnunk a világmegujhodás folyamatába, mindenekelőtt pedig biztosítanunk kell magunknak a lelki békét, melytől a külső béke helyreáll s biztosítanunk kell a kereszténység áldásait, a hitet, a tiszta erkölcsöt, a kér. családi életet, a vallásos nevelést, a jövő nemzedékek számára. Boldogabb világ s jobb élet csak igy lehet. Ennek a boldogabb világnak megalapozására s e jobb jövendő körül való kötelességeink teljesítésére intézzük hozzátok e főpásztori szózatunkat. 1. Aki uj világot akar teremteni s új, boldogabb életet közénk varázsolni, annak először is lelke legyen hozzá. Ha jobb világot s boldogabb időket akarunk, akkor kérjük le s marasztaljuk köztünk az Isten Szentleikét. Igazán jobb világot, igazi, tartós békét, szeretetet s egyetértést csak az Isten lelke adhat. Az embernek bűnös s önző lelke önmagában állva s magára hagyatva nem ért a békességhez, sőt ellenkezőleg visszavonást, egyenetlenséget, versengést s háborgást vet és arat. Háborgás s világháború egyaránt az ember szivéből való. A háborgások s háborúk e forrására mutat rá sz. Jakab apostol, mikor irja: „Honnét vannak a háborgások köztetek, nem kivánságaitokból-e, melyek harcolnak tagjaitokban? Kívántok és nem nyertek, ölitek magatokat, irigykedtek és semmihez sem juthattok, versenyeztek és harcoltok, de hiába.“ (4, 1. 2.) A világ legtöbb baja és szenvedése az embertől való; azokat nem az Isten küldi, hanem csak megengedi. így voltunk a világháborúval is. A világháborút s annak minden szenvedését az Isten bűneink büntetésére megengedte, de azt nem az Isten, hanem az ember üzente. Nem az Isten fegyverezte föl a nemzeteket, nem ő pusztított el millió életet; az ágyúkban nem az ő szava dörgött; sőt ő hallgatott s „a mennyből nézett az emberek fiaira, hogy lássa, van-e értelmes vagy Istent kereső.“ S mit látott? Látott népeket, „nyílt sir volt az ő torkuk, áspisok mérge volt ajkuk alatt. Szájuk tele volt átokkal és keserűséggel; lábaik gyorsak a vérontásra és a békesség útját nem ismerik.“ (Zsolt. 13, 2.) íme, igy történt azután, hogy a mi sötétségünk nyelte el az Isten világosságát s a mi gonoszságunk fojtotta el az ő jóságát. Erkölcseink lezüllöttek; hazugság, lopás, csalás, uzsora, paráznaság, minden gazság s igazságtalanság szabadon emelte föl fejét; a bűn elharapódzott s az emberi gonoszság feneketlen mélységei megnyiltak s a világ elé tárták az Istentől elvetemült emberiség alávalóságát. Már most, méltán kérdezzük K. H. lehet-e ott béke, hol a pokol lakik ?! Várhatja-e a békét ember s emberiség, mig azt szenvedélyeinek kielégítésétől, s a szabados, féktelen élettől várja? Itt csak egy út nyílik a békére s ez az, hogy azt az Istentől kérjük s várjuk s egy mód kínálkozik rá, az, hogy Istenhez térve, azt kegyelme által magunknak megszerezzük. Az ember lelkének kell újjászületnie, — belső lelki világunknak kell elváltoznia, akkor lesz csak részünk, úgy magunknak mint az egész világnak az igazi, az isteni békében. — Ezt a belső elváltozást sürgeti sz. Pál, mikor arra buzdít, hogy „újuljatok meg lelketekben s elmétekben és öltözzetek uj emberré, ki Isten szerint teremtetett igazságban s valóságos szentségben.“ (Efez. 4, 23.) Szeretnünk kell tehát az Istent s parancsait híven kell megtartanunk, hogy vigaszaiban, melyek édesebbek mint a méz, részesülhessünk. A Szentlélek erejében meg kell állnunk helyünket, hová az Isten állít s tanúskodnunk kell a hit, az erkölcs, a szentség és kötelesség mellett rendületlenül. Ha gyöngék s gyarlók is vagyunk s ha mélységesen érezzük is, hogy Isten kegyelme nélkül semmit sem
