Püspöki körlevelek 1919 (Szombathely, 1920)
— 26 — Midőn később a tanácsköztársaság ragadta kezébe a hatalmat, éjnek idején elhurcoltak onnan és négy hónapot töltöttem Budapesten, a főkapitányság börtönében, a gyüjtőfogházban, később internálva egy kórházban, piszokban, hidegben, sok nélkülözés között, állandó életveszélyben, mig végre a derék szombathelyi vasutasok a fogságból kiszabadítottak és hazahoztak. Ha visszagondolok fogságom öt hónapjára és az azt megelőző meghurcoltatásokra, végtelen hálával kell kijelentenem előttetek, hogy a jó Isten engem kegyelmével soha el nem hagyott; sőt ellenkezőleg megtanultam, mily könnyű lemondani minden földi jóról, megtanultam, mily könnyű a halálra elkészülni, megtanultam, mily könnyű az élet terheit viselni, ha az ember minden tervét, vágyát és kívánságát gyermeki bizalommal a jó Isten atyai kezébe helyezi. És midőn némelykor kishitűség kisértett, midőn ez a gondolat akart megkörnyékezni: nem fog-e ebben a szerencsétlen országban tönkremenni hit és egyház, törvény és család, szóval minden, amiért éltem, lelkesedtem, dolgoztam : akkor egy tekintet Jézus szent Szive kis képére, melyet börtönöm falára szegeztem, erőt és vigaszt nyújtott, mert „Tebenned bíztam Uram, soha meg nem szégyenülök ! “ De a nehéz percekben éreztem, hogy hiveim lelke imák szárnyán a szeretet meleg lehelletét küldi hozzám és az a tudat, hogy értem sirtok, értem aggódtok, értem imádkoztok és velem együtt szenvedtek, mindenkor uj erőt nyújtott nekem. Mert tudom, hogy Ti is mennyit szenvedtetek ezen idő alatt! Szenvedtetek mint keresztények, hitetekért üldöztek Titeket, iskoláitokból kidobták annak a képét, akit egykor a zsidók feszitettek keresztre, templomaitokat kezdték megrabolni, papjaitokat aljas kémek vették körül, hogy ne merjék Isten igéit úgy hirdetni, hogy az valamikép tiltakozás legyen a mostani világüdvözitő őrületes tanai ellen; másokat papjaitok közül elvittek, fogságban tartottak, menekülésre kényszeritettek. Gyermekeitek leikébe lélekölő mérget csepegtettek. Mindezt szenvedtétek, de szenvedtétek nem gyáva megadással, hanem szent haraggal és elkeseredéssel, alig várva a pillanatot, hogy korbáccsal kergessétek ki a kufárokat a szent helyről. Szenvedtetek, mint szabad polgárok, kiket eltiportak, kiktől elrabolták a gondolat és beszéd szabadságát, kik fölé gonosztevőket és terhelt betegeket raktak, kiknek a söpredék pai’ancsolt és diktált, kiket nappal gyűlésekre és felvonulásokra zavartak, éjjel börtönbe cipeltek, kiknek élete reszketés volt, nyugtalanság és tehetetlen düh. És szenvedtetek, mint magyarok, kik az ötéves háború után, melyben fiaitok hősiessége babérkoszorút font homlokotokra, most a becstelenség foltjával lettetek megbélyegezve és szomorú jövőnek néztek elébe, melyből csak az erős hit vezethet ki ép ségben, melyben csak a tiszta erkölcs tarthat fenn. Visszapillantva ezen időkre, melyeket átszenvedtünk, püspöki kötelességet teljesítek, midőn főpásztori szózatomban ünnepélyesen óvást emelek mindazon támadás ellen, melyben egyházunk, annak tanítása, intézményei szolgái és hívei részesültek a kommunista korszak alatt. Tiltakozás volt ugyan maga fogságom is, tiltakozás a Ti szenvedéstek, fehér lelketek, minden ellenforradalmi mozgalom, tiltakozás volt egy tan- és egy rendszer ellen, mely a katolikus egyházzal és Krisztus szellemével annyira ellenkezik, hogy katolikus nem lehet az, aki kommunista és nem lehet kommunista, aki katolikus. r•» Azon sok merész valótlanság és üres frázis között, melyet utóbbi hónapokban hallottatok, azzal is kedveskedtek Nektek, hogy Krisztus is kommunista volt, hogy az
