Püspöki körlevelek 1909 (Szombathely, 1910)
— 4 — S aki szívesen fogadja ? Az, miként szent István vértanú, a reá zuduló kőzápor közepette is a kitárt eget látja ! Az, szent Andrással, minden keresztben mind tökéletesebb megváltását és Jézussal való édes egyesülést köszönti és látja ! Az, a mindenéből kifosztott Erzsébettel, hangos szóval s minél nagyobb a kereszt, annál örvendezőbb szívvel a Te Deum-ot imádkozza ! . . . Ezek soha sem szomorúak, nem panaszkodnak, vidámak a kereszt alatt ! Az ilyenek eltelnek vigasztalással s az apostollal együtt fennen hirdetik, hogy minden szórongatásuk mellett fölötte bővelkednek örömmel. (II. Kor. 7, 4.) És elmondhatják a királyi zsoltárossal: ■ „Szivem fájdalmainak sokasága között, a te vigasztalásaid örvendeztették az én telkemet“ (93. Zs. ig.); mert érzik annak igazságát, hogy akit szeret az Ur, azt megsanyargatja; megfenyít pedig minden fiat, kit magához fogad.“ (Zsid. 12, 6). Nem akit eltaszit magától, nem akit büntetni, kárhoztatni akar, hanem — minő vigasztalás ez ! — akit szeret és magához fogad ! Félre tehát azzal a kislelkü panasszal, azzal a köztünk is gyakori, pedig az Ur által kelleténél is jobban megcáfolt téves balhittel, amely a tanítványok ama kérdésében nyilatkozott meg, melyet az Úrhoz intéztek akkor, midőn a született vakot meggyógyitotta : »Ki vétkezett, ez-e, vagy a szülői, hogy vakon született? Feleié pedig Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem az ö szülői; hanem — azért történt mindez — hogy kijelentessenek az Isten cselekedetei ö benne“. [Ján. g, 2. 3.] Minő vigasztaló tudat ez egy sokat szenvedett, Istent szerető lélekre ! Szenvedni, keresztet hordani azért, hogy az Ur hatalma, az 0 jósága, az 0 cselekedetei kijelentessenek énbennem ! . . . Most már értitek, miért kértelek bennetek, hogy szeressétek a keresztet ! Értsétek meg és higyjétek azt is, amit az Apostol ir a rómaiaknak, hogy ha Vele szenvedünk, Vele meg is dicsöittetünk ! Fel tehát a kereszt útjára ! Semmi sem annyira alkalmas arra, hogy a kereszt szeretetére minket megtanítson, mint az Ur Jézus kínszenvedésének iskolája, a nagy böjt kegyelemteljes időszaka ! »Tartsatok bünbánalot« ! hangzik fel az Egyház hivó szava. Szebb, üdvösebb bűnbánatot nem tarthattok, mint ha ott a kereszt tövében bánkódtok és sirtok ; mintha az Üdvözítő szenvedéseit megosztjátok, a ti magatok keresztjével Ő utána a keresztutat járjátok ! Akkor megtisztultok, megigazultok ! Ha a szenvedő Jézus kíséretében, keresztutján azt látjuk, hogy mily nagyra becsül Ő, mennyire jutalmaz Ő minden kis részvétet, szolgálatot ; jutalmaz pedig úgy, hogy Veronikának vérrel borított szent arcának képét adja emlékbe, Cyrenei Simonnal egy pillanat alatt a kereszthordozás édességét megizlelteti, a többieket majd kivétel nélkül mind a vértanuság koronájával díszíti: ki ne kívánkoznék akkor Krisztus közelébe ? ! Ki félne a keresztuttól, ki rettegne a kereszttől ?! Ki ne kívánna vele együtt megfeszittetni, kiki a saját keresztjére szögeztetni s igy a világnak és önmagának meghalni ?! Mennyire alkalmas idő ez a kereszt megbecsülésének, megszerelésének az elsajátítására, megtanulására ! S a parancsolt böjt, önmegtartóztatás, a mindennapi, önmegtagadás is — ugyan hogy sikerülne a kereszt szeretete nélkül ? Mire tanítana ez bennünk, ha nem a keresztviselésre és arra, hogy megfeszítsük a testet minden vágyaival és rendetlen ösztöneivel együtt ? !
