Püspöki körlevelek 1907 (Szombathely, 1908)
nem is lehet nagyon messze időre kitolni, mert a katona egy meghatározott koron (36 éven) túl a megerőltető csapatszolgálattal alig képes állandóan lépést tartani. Törvényes intézményeink igyekeznek ugyan a tovább szolgáló altiszteknek minél nagyobb számban való biztosítását előmozdítani azáltal, hogy a) tényleges katonai szolgálatuk tartama alatt jutalomdijban részesítik és részökre szolgálati kedvezményeket is nyújtanak; b) katonai szolgálatuk után pedig polgári közszolgálatokba segítik (1873. évi II. törvénycikk); de mindezen törvényes intézkedések korántsem elegendők arra, hogy a tényleges katonai szolgálatra önként vállalkozó altiszteknek úgy megélhetési viszonyait minden körülmények között biztosítsák, mint társadalmi igényeit kielégíthessék. A tovább szolgáló altisztek ugyanis felhagytak azzal a korábbi polgári keresettel, mesterséggel, iparral stb., mely családjuknak nyugalmas megélhetést nyújthatott, megelégedett exisztenciát teremthetett volna. Ezentúl az állam gondoskodására bízzák sorsukat, a mely részökre megelégedett exisztenciát igyekszik nyújtani. Ez a gondoskodás azonban csak a normális viszonyokra szoritkozhatik s mihelyt a sorscsapások az altisztek családjait sújtják, az állam már nem nyújthat részökre oly mérvű anyagi segélyt, mely az élet gondjait tényleg meg is könnyithetné. Az országgyűlésnek legközelebb múlt időben tartott ülésein, — úgy a képviselőházban (február 4., 5. és 22.), mint a főrendiházban (február g-én) — igen meleg érdeklődéssel emlékeztek meg a törvényhozók a tovább szolgáló altiszteknek társadalmi helyzetéről s az altiszti kérdést, mint olyat, mely a hadseregnek nemzeti irányú fejlesztése szempontjából is nagy fontossággal bir, a honvédelmi miniszternek különös figyelmébe ajánlották. Midőn pedig a katonai Özvegyek s árvák ellátási törvényjavaslatának tárgyalása alkalmával maguk a képviselők úgy nyilatkoztak, hogy : »a legénységi állományról nagyon szegényesen gondoskodik a törvény«, azon várakozásuknak adtak kifejezést, hogy a »honvédségi kormány megfogja találni az utat és módot arra, hogy azoknak családjairól, a kik ezt valóban megérdemlik, gondoskodni fog.« A főrendiházban fölszólalt egyik főrend : »a magyar kormány, a magyar törvényhozás és a magyar társadalomnak« ajánlotta be az altiszteket. A kormány kezét a pénzügyi törvények kötik le. A törvényhozásnak az adófizetők filléreivel kell takarékoskodni. De maga a nagy társadalom szabadon rendelkezik akaratával és vagyonával, annak módjában áll önként fölajánlandó szeretet-adományaival a fegyveres erőnek nemzeti irányú fejlesztését — az altiszti társadalmi réteg anyagi helyzetének javításával — előmozdítani. Ezen okoknál fogva legcélszerűbben társadalmi utón tartom lehetségesnek azt hogy azon altisztek helyzetén segítsünk, kik a polgári életben nem ismert szigorú fegyelem alatt, megerőltető munkával, java férfi korukban önfeláldozóan dolgoznak azon közcél elérésén, hogy az állam akaratának érvényesítésére egy jól fegyelmezett és kiképezett fegyveres erő álljon rendelkezésére, mely nem csak a külső békét van hivatva fentartani, de a belső rendet és a társadalmi jólétet is biztosítja. A társadalom sok jótékony filléreinek összehalmozásával lehetne egy olyan nagyobb pénzalapot teremteni, mely a társadalom anyagi érdekeit védelmező katonák, illetve altisztek sorsokozta nyomorának enyhítésére, vagy épen megszüntetésére oly anyagi eszközöket bocsáthatna rendelkezésére, melyekkel azoknak nem csak pillanatnyi nyomorát lehetne ideig-óráig enyhíteni, de jövő megélhetésükre is módot lehet nyújtani. Ez az eszme lebegett szemem előtt, midőn elhatároztam, hogy a tovább szolgáló altisztek segélyezésére szolgáló nagy országos alapnak megteremtéséhez a társadalomnak jótékonyságához fordulok. Ä várható önkéntes adakozásokban azután nem csak egy társadalmi osztály iránt tanúsítandó jótékonyság nemes cselekedete nyilatkoznék meg, de az az elismerő
