Püspöki körlevelek 1903 (Szombathely, 1904)
IO et onerati estis, et ego reficiam vos1. Laborantes autem oneratosque non alios intelligebat nisi qui peccato vel errore tenerentur. Quanta enimvero in divino illo magistro mansuetudo ! quae suavitas, quae in aerumnosos quoslibet miseratio! Cor eius plane pinxit Isaias iis verbis: Ponam spiritum meum super eum; non contendet negue clamabit; arundinem quassatam non confringet et Unum fumigans non extinguet2. — Quae porro caritas, patiens et benigna3 ad illos etiam porrigatur necesse est, qui sunt nobis infesti vel nos inimice insectantur. Maledicimur et benedicimus, ita de se Paulus profitebatur, persecutionem patimur et sustinemus, blasphemamur et obsecramus} Peiores forte quam sunt videntur Consuetudine enim aliorum praeiudicatis opinionibus, alienis consiliis et exemplis, malesuada demum verecundia in impiorum partem translati sunt: attamen eorum voluntas non adeo est depravata, sicut et ipsi putari gestiunt. Quidni speremus christianae caritatis flammam ab animis caliginem dispulsuram atque allaturam simul Dei lumen et pacem? Tardabitur quandoque forsitan laboris nostri fructus; sed caritas sustentatione nunquam defatigatur, memor non esse praemia a Deo proposita laborum fructibus, sed voluntati. Attamen, Venerabiles Fratres, non ea Nobis mens est, ut in toto hoc opere tam arduo restitutionis humanarum gentium in Christo, nullos vos clerusque vester adiutores habeatis. Scimus mandasse Deum unicuique de proximo suo5. Non igitur eos tantum, qui sacris se addixerunt, sed universos prorsus fideles rationibus Dei et animorum adlaborare oportet: non marté utique quemque suo atque ingenio, verum semper Episcoporum ductu atque nutu ; praeesse namque, docere, moderari nemini in Ecclesia datur praeter quam vobis, quos Spiritus Sanctus posuit regere Ecclesiam Dei6. — Catholicos homines, vario quidem consilio at semper religionis bono, coire inter se 1 Matth XI.' 28. 2 Is. XLII, i s. 3 I Cor. XIII, 4. 4 Ibid IV, 12 s. 5 Eccli. XVII, 12. 6 Act. XX, 28. kernet adtam rája . . . nem fog kiáltani . . . a repedező nádat nem töri szét és a füstölgő mécsbelet nem oltja ki.«1 Szükséges továbbá, hogy ez a tűrő és kegyes2 szeretet azokra is kiterjedjen, akik ellenségeink és ellenséges indulattal üldöznek bennünket. »Atkoztatunk és mi áldunk; szidalmaztatunk és mi könyörgünk.« 3 — igy szólt szent Pál magáról. Talán rosszabbaknak látszanak, mint a milyenek. Másoknak szokása, előitéletei, tanácsai, példái végül rosszat tanácsoló álszemérmetesség vezették őket az istentelenek pártjára : de akaratuk nem annyira romlott, mint akár önönmaguk is gondolják. Miért ne remélnők, hogy a keresztény szeretet lángja el fogja oszlatni a lelkek sötétségét és meg fogja hozni nekik Isten világosságát és békéjét? Néha talán késni fog munkánk eredménye; de a szeretetet a kitartás soha sem fárasztja ki, megemlékezvén, hogy Isten nem a munkánk eredményének, hanem a jó akaratnak ígért jutalmat. Mégis Tisztelendő Testvérek, nem gondoljuk azt. hogy ebben az egész nehéz munkában. az emberi nemnek Krisztusban való megújításában ti és papságotok segítőtársak nélkül legyetek. Tudjuk, hogy Isten megparancsolta. hogy mindenki gondoskodjék felebarátjáról.4 Szükséges tehát, hogy ne csak a papok, hanem az összes hívek Isten és a lelkek ügyét előmozdítsák: nem ugyan kiki magából indulva ki és saját felfogása szerint, hanem a püspökök vezetése és irányítása nyomán; mert vezetni, tanitani, kormányozni senkinek sincs hatalma az Egyházban, csak nektek, akiket a Szentlélek tett püspökökké az Isten anyaszentegyházának kormányzására.5 Elődeink mjndig helyeselték és hathatós imádságukkal szentesítették, ha katholikus emberek, bár különböző czélból, de mindig a vallás hasznára társaságokba csoportosultak. Ezen szokást és intézményeket csak dicsérni tudjuk mi is és igen óhajtjuk, hogy városokban és falvakban mindenfelé elterjesztessenek és virágozzanak. De ezen egyesületekben mindenekfölött arra kell törekedni, hogy tagjaik állhatatos keresztény életet éljenek. Itt minden esetre majdnem haszontalan dolog, hogy sok kérdést szőrszálhasogató módon hányjanak vessenek meg s a jogokról, kötelességekről 1 Matth. XI. 28. 2 Is. XLIie i—3. 3 I. Cor. XIII. 4. 4 ibid IV. 12. 3 Eccl. XVII. 12.
