Szegedi Tudományegyetem - Egyetemi Tanács ülései, 1945-1946, Szeged

1946. június 23. tanévzáró ünnepi ülés

<ol3

gitségért fordulnak valakihez. Orvoshoz, szomszédasszonyhoz, vagy kuruzslóhoz. Ilyenkor már jön a nagy aggodalom. A látás egyre homályosabb lesz, némely bajnál a látótér is szűkül, egyeseknél a szinek látása is mihamar kivész, azután csak annyi marad a látásból, hogy a beteg a szemei elé tartott ujjakat megszámolni tudja, aztán már azoknak is csak a mozgását látja, még később már csak a fényt látja meg, aztán azt

is egyre közelebből, egyre halványabban, végül csak oldalt sejt egy kis fényt, azután azt se látja. Ez a lassú megvakulás szokásos útja.

Jó pár év előtt a magyar gyógypedagógia egyik büszkesége tartott előadást Szegeden a V/a kokat gyámolitó délmagyarországi egyesület közgyűlésén, melyen mint társelnök én is rész tvettem. Az előadó a vakok látásemlékeivel foglalkozott, elmondta azt, ami a megvakulás után következik közvetlenül, és későbbi időben. Elmondta az emlékképek e lhalványodását, összezavarodását, megsemmisülését, de közben, mint vak-oktatatásügyi legfőbb szakértő, többször hangsúlyozta, hogy a vakok nem szerencsétlenek. Én mégis egész idő alatt ma\

gam előtt láttam a vakká válók kedélyének, arcának átalakulását, a lassanként beálló elszomorodást, elhalkulást, a fiatalabbaknál a fájdalmas, bocsánatkérő mosolyt, amely kifejlődik arcukon,

8