Sallay Gergely Pál et al.: Háborús hétköznapok III. Tanulmánykötet (Budapest, 2019)
Diószegi György Antal: Jótékonyság és kegyelet az első világháború idején
HÁBORÚS HÉTKÖZNAPOK III. A kegyeleti érzület az emberiség műveltségi értéktárának legméltóbb és legemelkedettebb rétegébe tartozik. A kegyelet értékvilágában egyszerre van jelen a tisztelet és az együttérzés, igaz ez az elhunyt és hozzátartozói irányában is. Nemzeti kegyeleti minőségünk mutatkozik meg az első világháború utáni emlékműveink fényében is. A kor művészei által készített emlékművek a sorsközösség jegyében kegyeleti vigaszt is jelentettek a helyi közösségek hősi halottaira való méltó megemlékezés okán. A kegyelet szívet-lelket megmozgató érzés: az élet tiszteletét felmutató emberi minőségünk mutatkozik meg abban, hogy milyen kegyeleti műveltség hatja át az egyes embert és a nemzetet. A kegyeleti érzésnek a hazafiság, a nemzeti érzés sorsközösséget és közös cselekvési erőt sugárzó volta a hadszíntereken és a hátországban egyaránt kiemelkedő jelentőséggel bírt a világháború idején és természetesen az ezt követő időszakban is. A kegyeletben kifejeződik a közösség hálája azok iránt, akik a csataterek poklában helytálltak, elviselték az elviselhetetlent, és meghaltak a szörnyűséges pusztítást jelentő háborúban. A nemzeti kegyelet valós tartalma nem halottkultusz. Sőt, valójában a nemzeti kegyeleti érzület minden méltó eleme rendkívüli erőt jelentő sorsközösségi üzenet a jövő irányába. A kegyelet érzésében az emlékőrzés, a szeretet és a megbecsülés ötvöződése érhető tetten. Művelődéskutatóként indokolt kiemelten hangsúlyoznom a kegyeleti érzület művelődéstörténeti értékeket hordozó voltát, amelynek elemei nemzetkarakterológiai jelentőségűek. A kegyeleti érzés azonban legfőképpen a gyászt megélő emberé, amely legbensőbb fájdalom mivolta okán a legszemélyesebb lelkiállapot. A családban való nevelődésben vannak a kegyeleti érzés legmélyebb gyökerei. Ám éppen ennek a személyes érzületnek jelent közvetlen támogatást a sorsközösséget kifejező nemzeti kegyeleti szokásrendi örökség, amelynek legfőbb elemei közé tartoznak az emlékművek, amelyek aztán évtizedeken át biztosítják a méltó megemlékezések színterét a fájdalmat megélő hozzátartozók számára. Ezen emlékművekben a nemzeti sorsközösség fogalmazódott meg a világháború után. Összegzésként fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy egy évszázaddal az első világháború után (azaz három-négy nemzedékkel később) is fontos üzeneteket hordozhatnak számunkra a jótékonyság és a kegyelet korabeli történelmi emlékei, mert ezeken keresztül olyan emlékezetműveltségi világ tárul föl, azaz válik érzékelhetővé, amelynek révén vélhetően jobban megbecsülhetjük a véres harcoktól mentes, békés hétköznapjaink adta életlehetőségeinket.
