Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Dohánytermékek
88 DOHÁNYTERMÉKEK rokratizmus sablonján, magyar ízt és tetszetős külsőt adnak a magyar közönség kezén sok százezer példányban forgó dohánygyári készítményeknek.”Innentől ilyen új tervezésű dobozban volt kapható a Nilus és Princesas cigaretta is. 1915 februárjában a Pesti Hírlap számol be egy nemes gesztusról: „A Magyar Vörös Kereszt Egyesület igazgatóságához ma küldemény érkezett Egyiptomból. A Chelmis és Társa kairói nagykereskedő cég küldte a csomagot, amelyben százezer darab egyiptomi szivarka volt. A csomaghoz levél volt mellékelve, amelyben a cég főnökei megírják, hogy a százezer darab szivarkát a sebesült katonák közt való kiosztás céljából küldik, jeléül ama rokonszenvnek, amellyel a törökök a magyar testvérnemzet iránt viseltetnek.” 1916-ra valóságos dohányínség uralkodott el országszerte. Az I. világháború miatt óriásira nőtt a fogyasztás, emellett sok gyár nem üzemelt, és a nyersanyagok beszerzése is egyre nehezebbé vált. A működő gyáraknak elsősorban a katonaság igényeit kellett kielégíteniük, így eshetett meg, hogy bizonyos települések trafikjaiban egyáltalán semmilyen dohányáru nem volt már kapható. A nagytőzsdék a rendelkezésre álló készletek függvényében tudták az elosztást végezni, majd bevezették, hogy naponta más-más városrészek trafikjait töltötték fel áruval. Az élelmes dohányosoknak nem kellett sok idő ahhoz, hogy erre rájöjjenek, és nap, mint nap beszerző körútra induljanak városszerte. Sok visszaélés is történt, a trafikos igazságtalanul szolgálta ki a vevőket, az ínség ellenére a tehetősebbek számára mindig akadt valami a pult alatt, míg a szegényeknek be kellett érniük a hihetőnek tűnő elutasítással, miszerint sajnos nincsen semmilyen dohányáru. 1918-ra a Jövedék katonai őrizetet kért a nagyobb dohányszállítmányok mellé a honvédelmi minisztertől, mivel Ide illik Szép Ernő: Négy Princeszász című írása: Kedvenc kávéházamban, amelybe utálattal járok, rendes szomszédom, bizonyos Szomorú úr, az az egyén, aki magában van egy kis sarokasztalnál az ajtó mellett, tegnapról beretválva, felcsúszott nyakkendővel, feketével szegett körömmel satöbbi. Pardon. Ehhez a felületes személyleíráshoz még csak a fogait akarom fűzni Szomorú úrnak, amelyekkel hosszú esztendők óta készül felmenni a fogtechnikushoz. Szomorú úr ott ül, üldögél, a feje fölött felkelő gáz fehér világa eszi orcáját. Szomorú úr asztalkáján vagy öt pohár hajdan friss víz, a poharak falán az unalmas gyöngyök. Azzal, hogy a kávéházban tartózkodik, Szomorú úr három széket vesz igénybe. Az elsőn ül, a másiknak a karjára könyököl, a harmadikon különböző politikájú újságok fedik egymást, táblákban és nádpálca rámákban. Ezeket az újságokat már mind elfogyasztotta, most felkél és az újságospolchoz gyalogol, kapaszkodik, görnyed, és még egy jó hónaljra valóval jön vissza. Megint elkezd olvasni, valami külföldi képeslapot néz, felfelé meg visszaforgatja. Másikat vesz elő, kinyitja, nincs már a táblában a lap. Lopó úr elvitte, Szomorú úr csalódott. Leteszi, sóhajt egyet, két biliárdozót kezd figyelni, akik mint a halálos ellenségek követik egymás mozdulatait. Egy cifra állásnál Szomorú úr felemelkedik, nyújtja a nyakát, és olyan így, mint mikor kisbaba volt, ült a zárt, magos gyermekszéken, és behozták a levest. Hol van már Szomorú úr ettől a kortól, felnőtt, önálló egyén lett belőle, foglalkozása van, a nevét százféle helyen nyilvántartják, lakása van valahol, alkalmasint fütetlen, és ablakai úgy néznek az utcára, mint a hullák nyitva maradt szemei. Biliárdozó úr kihagyta a nehéz lökést, Szomorú úr elfordítja a tekintetét, a felső mellényzsebébe nyúl, majd az egyik poharat a másikhoz zörgeti. „Cigarettát!” „Szivaros!”- kiáltja a főpincér. „Szivaros!” - kiáltja az alpincér. „Igenis!” - énekli messziről egy gyerekhang, mint a faluban a kántálók a temetésen, és jön a szivarosgyerek a ráakasztott ládával, amely lehúzza gyenge nyakát. „A Szomorú nagyságos úrhoz!” — kalauzolja a pincér, a gyerek odatalál, tessék, kérem, Szomorú úr. „Négy Princeszászt!” — mondja Szomorú úr. A gyerek kiszabadít négy cigarettát, leteszi. Szomorú úr, felveszi az egyiket, behunyja egy szemét, belekukucskál a Princeszász szopókájába. „Fiumei” — mondja a gyerek. „Nem fiumei!” — mondja Szomorú úr, és leteszi a cigarettát. A cigaretta legurul a földre, a gyerek kimászik a ládájából, leteszi a székre, lehajol a cigaretta után. Beleveri a fejét a ládába, a láda leesik, az összes cigaretták, mint börtönéből szabadult sas lelkem. Egy asztalnál Cinikus úr elneveti magát, a főpincér odasiet, a fopincér rárúg a gyerekre, Szomorú úr murizni kezd: „ Óbudait hoz nekem ez a gazember. Nekem óbudait. Nekem.”„Bocsánat, nagyságos úr" — előzékenykedik fenn a főpincér, és lenn még egyet hág a gyerekre, aki elejt egy marék Hyksost. „Nekem óbudait. En belenézek, nincs benne a csillag.” „Lesz fiumei is, azonnal. Bocsánat.”„Nem kell most már, hagyja már” — mondja Szomorú úr, aki Fiume és Óbuda közt mártírrá szentelte magát. „Hagyja, fizetek, nem lehet ebbe a kávéházba járni, egye mega fene.” Szomorú úr fizet, ott marad, megint felvesz egy lapot, abból is elvitte Lopó úr, Szomorú úr friss vizet kér, kinéz az ablakon, a lehelete homályos kört csinál az üvegen, Szomorú úr semmit se lát. Szomorú úr a mutatóujjával szívet rajzol az ablakra, nyilat a szíven keresztül, aztán eltörli az egészet. Az ablak megint tiszta, Szomorú úr megint kinéz, az ablak megint homályosodni kezd.
