Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Dohánytermékek
62 DOHÁNYTERMÉKEK Pipadohányok A pipázás a dohányzás egyik legősibb formája. Az ókorban egyszerűen csak összetekerték a szárított dohányleveleket, majd megjelentek az első kezdetleges pipák, és erre a célra a legkülönfélébb formájú és anyagú tárgyakat használták. Eleinte csak a természettől készen kapott termésekből, növényi gyökerekből, állati csontokból, majd már konkrét céllal, égetett agyagból is készültek pipafejek, ezt számtalan észak-amerikai ásatás bizonyítja. Pipát Amerikán kívül a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában és Indiában is használtak, de ott dohány híján hasist szívtak belőle. Míg egy jól szelelő szivar megsodrásához nagy gyakorlat kell, a pipázás egyszerűbbnek tűnik. A szárított dohányt csak össze kellett vágni, ami így már azonnal fogyasztható is lett, az persze nem elhanyagolható, hogy a rendes pipaszíváshoz sok türelem, kitartás és gyakorlás kell. A tömés nem lehet sem túl laza, sem túl kemény, mert akkor nem ég egyenletesen a dohány, vagy könnyen kialszik. Mivel sokáig semmilyen rendelet nem szabályozta a dohány termesztését és értékesítését, a vidéken élő lakosság nem csak a maga szükségletét termelte meg: a „felesleget” a városokba vitték, ahol a heti vásárokon árulták a dohányt egész levelekben vagy felvágva. Egyesek még újsághirdetésben is kínálták portékájukat, például 1846-ban, a Debreczen- Nagyváradi Értesítő tudatja: „Muskutály dohány mintegy 13 mázsa, tökély es színű, ritka szamatú és jó takarítású Debreczenhez egy állomásnyi távolságú helyen, a’ dohány jóságához képest igen jutányos áron eladó. — Bővebben értekezhetni iránta a’tudakozó intézetben.”Az így megvásárolt dohányt az emberek vagy maguk aprították, vagy a házról házra járó dohányvágókkal vágatták fel koczkára (rövidre) vagy laskára (hosszúra). A monopólium bevezetése előtti kis magánüzemek is szép számmal készítettek pipadohányt. A legnagyobb és leghíresebb pesti Fuchs-féle gyár termékei voltak a Canaster, Csetneki, Dalmatiner, Debrői, Három Király, Holländer (Hollandi), Jó közönséges, Katona, Kávéház, Kolizeg, Kóspallaker (Kóspallagi), Közönséges, Krull, Pesti Mélange, Vasút, Vegyíték, Véker, Verpeléti és Vichnéder (Vittnyédi). 1830-ban Gärtner József gyártotta Pesten a Csetneker mit starkem Aroma, Debröer ttehte Sorte [első- és másodrendű], Garten-Lettinger Ausstichblatt, Lettinger feldblätter, Muskateeier, National Cavaliers Tabak, Rátkaer, Végher és Verpeléther 2te Sorte fajtákat. 1851-től a már állami irányítású Dohányjövedék is rengetegféle dohányt hozott forgalomba, hogy minden ízlésnek megfeleljenek a termékeik, amiket ráadásul többféle kiszerelésben is árultak: 1897-ig főként 125, 250 és 500, onnantól 100 és 200 grammos csomagokban, dobozokban. Sok másik mellett ekkor vezették be a Finom Valódi Török, Hollandi Krull, Igen finom 3 Király, Kanaster, Középfinom Magyar, Közönséges Vágott, Krull, Legfinomabb Belföldi, Portoriccoi, Kanaszter, Serraglio, Valódi Török és Végvidéki pipadohányokat. 1867-ig volt kapható az „1. fajtájú közönséges, metszett dohány boríték nélkül a Galicziával, Bukovinával s külfölddel határos vármegyékben, ugyszinte a katonai őrvidéken, fontonként” és a „2. fajtájú (...) Magyar-, Horvát-, Tótország, Erdély, a szerb-vajdaság és temesi bánság többi vidékén ”. 1851 és 1880 között a csomagolt készáruk mellett kapható volt 13 féle egész dohánylevél (pl. syriai Gibelli, Kiválogatott Finom Ghiubek, Leveles Török vászonban) és tízféle vágott levél nyalábokban (pl. Különös Finom Három Király, Valóságos Török, Vegyített Magyar). Ezek mellett formázott vágott dohányt (fonadékot) is árultak fél- és egykilós egységekben, Közönséges rudak, valamint Közönséges és Hannaui tekercsek néven. Utóbbi csak 1898-ig volt kapható. A központosított gyártás a szivarok minőségére is jó hatással volt. Ez is közrejátszott abban, hogy lassan kezdtek szétválni a különböző dohányzási formák az egyes társadalmi rétegek között. Míg pipázásra a belföldi dohány is megfelelt és különösebb feldolgozást sem igényelt, addig szivarkészítésre leginkább a tengerentúli leveleket használták, amelyeknél a drágább felvásárlási árhoz még hozzáadódott a szállítás, a hosszadalmas előkészítés és a gyári munkásnők költsége is. Emiatt jelentős árkülönbség volt a pipadohányok és szivarok között. A dohányzók természetesen már régen is leginkább anyagi lehetőségeiknek megfelelően választottak, így alakult ki idővel, hogy a tehetősebbek szivaroztak, míg a szegényebb néprétegek, falusi parasztok pipáztak. Utóbbi jelenséget az is elősegítette, hogy a kincstár részére dohányt termesztő vidékieknél mindig „megmaradt” egy kis felesleg, ami a tanyavilágban könnyen gazdát cserélhetett. A városi nincstelenek az utcáról összegyűjtött szivar- és cigarettavégeket bontották szét, és ezeket füstölték el pipájukban. A 19. század végén, 20. század elején egyáltalán nem voltak elterjedtek Magyarországon a ma ismert erősen aromásított, ízesített pipadohányok, az egyes márkák közti különbség leginkább a felhasznált dohányfajtákból és azok keverési arányából adódott. Márkanevek sem igen léteztek, az egyszerűség kedvéért a termékek elnevezése megegyezett a dohányfajta nevével vagy annak származási helyével, minőségjelöléssel kibővítve. Így létezett például Középfinom,
