Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Dohánygyárak
Dohánygyárak 47 még versenyben volt Arad, Pécs, Szekszárd és Tokaj városa is, de ezek ekkor nem nyerték el a gyártelepítés jogát. 1891. november 26-án, 80 munkással indult meg a szivargyártás, átmenetileg még a régi postahivatal épületében. A 4-5 hetes betanulási időre 25 krajcár volt a fizetség, mely később 50-55 krajcárra emelkedett. A Zemplén című hetilap ámulatának ad hangot 1892 májusában, hiszen „ahol fél éve még posta állt, ott már az ötszázezredik szivart sodorják.” A napi termelés 15-20 ezer szál körül alakult, volt olyan munkáspár (két-két nő mindig párban dolgozott), akik egy nap alatt 900 szivart is megfontak! Reggel háromnegyed hatkor a munkásnők tömött sorokban várakoztak a gyárudvar deszkakerítésénél bebocsátásra várva, legtöbbjük mindössze 14-Г7 éves lány volt. A gyári harang megkondult, a kapu megnyílt, és mindenki igyekezett a beosztása szerinti helyére. A gyártási épület mellett felsorakoztatott hordókban, vödrökben lévő víz szolgált kézmosásra a negyedórás ebédszünet előtt. A gyártás egy 30 méteres teremben folyt, melynek falait szentképek és I. Ferenc József arcképe díszítette, de helyet kapott a munkaidőt jelző nagy óra, a kifüggesztett munkarend és szabályrendelet is. Nyolc nagy munkaasztal mindegyikénél négy-négy munkás szorgoskodott: jobb oldalon a bábnők, akik a szivarbábot elkészítették, bal oldalt pedig a fonónők, akik a lesajtolt bábot a borítéklevéllel átfonták. Nagy kötényükben gyűjtötték a már fel nem használható törmeléket, melyet később összesajtolva a pipadohányt készítő kassai gyárnak küldtek tovább. A gyártási helyiségek tisztaságát a seprőnő biztosította, aki megállás nélkül sepert egész nap. A munkások asztalát bádoggal vonták be, éles késükkel ezen vágták ki a szivarhoz szükséges formájú szalagot a dohánylevélből. A fonónő előtt már több eszköz sorakozott: sok különféle ónkupak, melyekkel a kész szivarok csúcsát megformálta, hiszen ez minden márkánál eltérő volt. Az elkészült szivarokat az átvevőm megszámolta., és egyúttal minőségüket is ellenőrizte, csak így kerülhettek a csomagolási osztályra, ahol egy praktikus gép ötven darabonként összekötegelte őket. Két kötegből lett egy forgalomképes doboz. Az így megtöltött cédrusdobozokból százhúszat, azaz 12 000 szál szivart tettek egy-egy nagy gyártmányládába, és így szállították a dohánynagyárudákba. Nagyjából így zajlott a munkásélet, míg este 6-kor a harang ismét megszólalt. Újabb tömörülés kezdődött, hármas sorokban gyülekeztek a motozáshoz, mert aki kincstári tulajdont „magánál felejtett”, azt bizony azonnal elbocsájtották. Ekkor kezdődött az éjjeli műszak: a két tűzőr meggyújtotta a két nagy udvari lámpát, és negyedóránként végigjárták az egész gyárudvart. Egy 1892. április 4-i keltezésű szerződéssel a kincstár a településtől 9835 forintért új dohánygyár építésére telket vásárolt, melyet még megtoldottak egy szomszédos földbirtokkal is. A gyár építését a norvég Gregersen Guilbrand és Fiai Építő Vállalat végezte, közel 317000 Ft költséggel. 1893. október 15-re készült el az igazgatási és a két raktárépület, majd 1894. július 30-ra a hatalmas gyártási részleget is befejezték. Ősszel megindulhatott a termelés az új épületben згб munkással, ami a korábbinál jóval több volt, azonban az új gyár méreteihez képest igen kevés. A régebben mezőgazdasággal foglalkozó környékbeliek még a munkanélküliség ellenére sem szívesen vállaltak munkát zárt falak közt, ezért célzott munkástoborzásba kellett kezdeni. Ötven nő részére ingyenes szállást ajánlottak az üzem területén, a többieknek szálláshozzájárulást. Ez meg is hozta az eredményét: 1897-re az állomány 620 főre duzzadt. A világháború már 1914 végén éreztette hatását a gyárban: a munkatermeket hadikórházzá alakították, és a Felvidéken megsérült katonákat a vasútállomásról egyenesen ide szállították. Egy év leforgása alatt közel 5300 sebesültet ápoltak itt. Ezalatt a termelés csak részlegesen folyt, így a trafikokban rögvest megmutatkozott az áruhiány.
