Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)

Dohánygyárak

34 Dohánygyárak A nagy udvaron volt a kis és a hátsó udvarból kapualjakon átvezető keskenyvágányú sínpár, melyen lapos, nagy terhet bíró kis kocsik közlekedtek, és egyaránt szállították a nyers dohányokat és a készgyártmányokat. A hátsó udvarban magas tornyokban álltak a ládagyártás­hoz szükséges deszkák, itt volt az óriási szemétláda is, mely­be az egész gyár szemetét gyűjtötték. Az udvar hátsó részén álló központi „budi” mögött tornyosult hegyként a gépház szene. Az udvarok kövezettek voltak, csupán a hátsó udvar egy része volt földes. Tisztaságukról az udvarmester gondosko­dott, aki nyáron naponta kétszer - kora délelőtt és délután 4 körül - locsolt, és mindig készenlétben állt seprűjével, la­pátjával, ha a stráfkocsik lovai valamit elhullajtottak. Ezt kü­lön gyűjtötték, mert a kertész pályázott az értékes anyagra, hogy a gyár kertjeinek silány, törmelékes földjét némileg feljavíthassa vele. A gyáron belül három kert volt. Mindegyikben a saját tu­lajdonosuk - igazgató, aligazgató, gondnok - tartózkodott, soha máséba át nem mentek. A legdúsabb a gondnoké volt, aki folyton ápolta növényeit, a legelhanyagoltabb az aligaz­gatóé. Utóbbinak oka, hogy két-háromévenként változtak a személyek, mert a ferencvárosi aligazgatói állás ugródeszka volt egy igazgatói kinevezéshez. így került Ferencvárosból Puskás Károly a debreceni, Benke Vilmos a temesvári, Min­­govits Adolf az erzsébetvárosi gyárba. Az udvar leginkább a munkásságé volt. Forgalmas volt reggel nyolc előtt, amikor jöttek, délben, amikor részben tá­voztak, és délután 4-5 körül, a munka végeztekor. De nap­közben sem volt kihalt, mert egyre másra érkeztek a dohányt szállító kocsik, gördültek a kis vonat kocsijai. A munkaidő lejártakor, már a csengetés előtt pár perccel gyülekeztek a hazafelé igyekvő munkások és sorokban állva várták a „mehet” jelet és a motozást. Öt-hat sorba álltak a nők, egybe a férfiak. Azért így, mert a nők száma ezer körül volt, a férfiaké nem érte el a kétszázat. Ritkán volt lopás, az ilyet maguk a munkások is kinézték maguk közül. Ha mégis előfordult, a büntetése elbocsátás volt. Nagy élet volt az udvaron, főleg a melegebb napokon ebédidőben. Ilyenkor a munkások nagy része nem ment haza, hanem az udvaron fogyasztották el ebédjüket. Pony­vát, ruhát terítettek a földre és arra ültek, utána még egy órányi alvásra is volt idő, mert az ebédszünet másfél-két óra volt. A munkások zöme németajkú volt, akkoriban a „Franzstadtban és a Jozefstadtban” csak németül beszéltek. Délután 4-5 után csendesedett csak el a gyár, amikor véget ért a munkaidő. A dohányszállítmányok érkezésekor külön művészet volt a megrakott kocsikkal befordulni a szűk utcából a még szű­­kebb kapuba. Nagy robajjal vágott a lovak közé a kocsis, hogy fel tudják húzni a szekeret a járda magasságára vezető kis emelkedőn. Néha megtörtént, hogy egy-egy bála leesett a kocsiról. Olyan is volt, hogy annyira magasan volt meg­rakva a szekér, hogy nem fért be a kapun. Ilyenkor előbb le kellett pakolni pár sort a tetejéről. Ez legtöbbször a kiscso­­magolású bálákba rakott pipadohányokkal fordult elő, a 150-200 kilós dohánybálákkal nem volt semmi baj. Ezekből négy-négy ment egy sorba a kocsira, tetejükre még három. Ezek a tiszai, debreceni, barcsi, szuloki dohányok voltak, ezeknél több ment a kb. 90 kg-os kerti dohánybálákból. A gyár utolsó húsz évében csak szivarokat készítettek, va­lamint pipa- és szivarkadohányt, burnótot és nikotint. A szivargyártás három része az előkészítési, gyártási és cso­magolási osztály volt. Helyiségei a gyártási épület első és má­sodik emeletén voltak, ablakai a Köztelek utcára és a nagy udvarra nyíltak. A földszintet a szivarka- és pipadohány­gyártás foglalta el, míg a burnótgyártás és thanaton főzés (dohánylúgvíz-kivonat) a pincékben volt. A ferencvárosi gyár legdrágább burnót-termékének címkéje, i8po körül

Next

/
Oldalképek
Tartalom