Török Róbert (szerk.): A Handlétól a Grand Caféig. Zsidók az 1867 és 1918 közötti magyar kereskedelemben és vendéglátásban időszkai kiállítás (Budapest, 2018)
Tartalom
AZ EMANCIPÁCIÓS TÖRVÉNY ELŐTT A18. században a magyarországi zsidóság zöme falvakban, mezővárosokban kisebb részük városokban élt. Bár már a középkor óta jelen voltak, polgári jogaik korlátozottsága miatt csak házalókéntvagy felvásárlóként kereskedhettek: előbb megszervezték a mezőgazdasági termények (gyapjú, nyersbőr, dohány, hal, bor, fa, stb.jfelvásárlását, esetleg külföldre irányuló közvetítését, majd a nagykereskedésből élő zsidóságon belül később alakultak ki azok foglalkozási körök, amelyek lokális kiskereskedelemi feladatokat láttakel (falusi boltos, kocsmárosok). Ez a társadalmi szerep évszázadokra állandósodott a magyartársadalomban. A nép ajkán néprajziig vizsgálható módon folklorizálódott a bátyus- vagy a tollas zsidó sztereotipizált alakja, ahogy a falusi szatócs is szinonimája volt a helyi zsidó kereskedőnek. Ugyanekkor a szabad királyi városoknak megvolt az a kiváltsága, hogy maguk dönthették el, kit fogadnak be lakóik közé. Az egyre inkább fővárossá váló Pest nem engedélyezte zsidók letelepedését- sok más európai nagyvároshoz hasonlóan. Csupán az országos vásárok alkalmával jöhetteka városba. II. József magyar király 1783-as rendelete hozta az első jelentősebb változást. Ez megengedte a letelepedést a zsidók számára a városokban is. A történet szempontjából Pest azért vált fontossá, mert annak mindenkori helyzete meghatározta az egész ország zsidóságának életét. Pest első zsidónegyede az akkor még külvárosias Terézvárosban alakult ki (annak is leginkább a mai Károly körút- Király - Paulay Ede - Nagymező utca közötti területén, az ún. Orczy-ház mögött), mivel a magisztrátus a Belvárosba nem engedte be őket (ahogy a kálvinistákat, lutheránusokat sem). Miután a 19. század második feléig a zsidók nem vehettek részt sem a mezőgazdasági termelésben, sem a céhes iparban, így már évszázadok óta a kereskedelem, a pénzügyietek és egyes ipari foglalkozások váltak számukra elérhetővé, és állandósultak, mint jellegzetes „zsidó foglalkozások". A szabad kereskedelem és gyáralapítás felé az 1840. évi, a kézműves foglalkozások felé az 1859-es iparrendtartás nyitott utat, ami szabadnak minősítette az iparűzést. Tőkefelhalmozásuknak köszönhetően a zsidók az 1860-as évek végén már malmok, bankok alapításába is belefogtak. Nagy arányban képviselték magukat a szesz-, és cukoriparban valamint a gabonakereskedelemben. A19. században a legjellemzőbb iparos szakma a szabóság volt a zsidóság körében. Jellegzetesen magas volt az arányuk a közvetítő kereskedők, élelmiszerkereskedők, hentesek, kocsmárosok, kávésok, pálinkamérők között is, de a közép- és nagypolgárságot kiszolgáló zsidó arany- és ezüstművesek, könyvkereskedők, nyomdák mellett jól megfértek az egyszerűbb cipész-, szabó-, szűcs-, paplan- és kalap-, illetve divatáruüzletek, illetve műhelyek. 10
