Saly Noémi: Gellért 100 (Budapest, 2019)
Légitámadások, pincepokol, romok…
A szövetséges csapatok Budapestet és környékét már 1942-től bombázták, de ezek a légitámadások még szórványosak voltak, katonai célpontokban nemigen tettek kárt, viszont sok polgári személy halálát okozták. 1944 áprilisától szeptember 20-ig azonban az angol és amerikai légierő folyamatosan támadta a várost, volt, hogy egyszerre 1500 gép vett részt a szőnyegbombázásban. Szeptember 21-től már a szovjetek uralták a légteret, december 24-én pedig megkezdődtek az utcai harcok. A magyar hatóságok hiába szerették volna nyílt várossá minősíttetni, hogy megmentsék az értelmetlen pusztítástól: Hitler nem volt hajlandó feladni Budapestet, Sztálin pedig bármi áron el akarta foglalni. A város lakói 52 napig a pincékbe, óvóhelyekre húzódva, gyakran víz és élelem nélkül rettegtek és dideregtek. Ráadásul a katonai cselekmények mellett bármikor számítani lehetett zsidókra vadászó nyilashordákra is: jaj volt annak, aki a kezük közé került. A Gellért-hegy lábánál, a Duna-parton álló szálloda katonai támaszpontnak is remekül megfelelt: a németek be is vették magukat ide, célponttá téve az épületet. 1944 őszén történt az első súlyos károkkal járó esemény. Valérie Pascal (Hidvéghy Valéria, 1914-2011) magyar származású színésznő önéletrajzi regényében meséli, hogy a Gellértben akart ebédelni, és a pincér szomorúan mentegetőzött: ablak mellett nem tud helyet adni, mindenütt a német tisztek ülnek. Hátravitte őt egy kis asztalhoz, egy paraván mögé. Semmi nem jelezte előre, de jött egy rendkívül heves légitámadás. Az alsó étterem falától másfél méternyire robbant föl egy légiakna. A légnyomás ereje akkora volt, hogy az összes hatalmas ablaktábla betört, az ott ülőket miszlikbe kaszabolták az üvegszilánkok. Dunai látkép 1945 tavaszán (Fortepan) 122 1942-1945
