Saly Noémi: Szerzetesek asztalánál (Budapest, 2017)
"Lesz a színbor Krisztus vére…"
Ahogy a szőlőszemek a borban szétválaszthatatlanul eggyé váltak, úgy lesz minden keresztény Krisztus testének részévé és ezáltal egymással is eggyé a szentmisén. A misebor Krisztus vérét jelképezi, szigorúan csak szőlőből készül, nem szabad hozzáadni semmit, legföljebb must- vagy savkoncentrátummal javítanak rajta. Minőségére mindig nagy gondot fordítottak. A magyar vértanúvá lett itáliai bencés, Szent Gellért (980-1046) legendája említi: „nyári időben az Úr házába jéggel telt edényeket rakatott, s ezekben az Úr vérének átváltoztatásához palackokat őriztek a legjobb borral, amit csak találni lehetett. ” Sok keresztény felekezetnél a vérre emlékeztető vörösborral miséznek, de a katolikus egyházban fehér bort használnak, egyszerűen azért, mert az nem hagy foltot. (Képzeljünk csak el egy drága fehér selyembrokátra arany- és ezüstfonallal hímzett, gyöngyökkel ékesített, gyönyörű oltártérítőt, amelyen egy egész apácakolostor dolgozott vagy három esztendeig látástól vakulásig, aztán jön egy reszkető kezű agg érsek, és - amint a mai atyák tréfásan mondják - „lemisézi”...) A misebort készítő borászatok közé kerülni nagy rangot jelent, de az egyház megint egyre több saját pincészetből is tudja fedezni a templomi és a hétköznapi szükségleteket. A pannonhalmi bencések bora saját birtokukon, a miskolci minoritáké Baba Géza arad-ménesi borászatában, a pálosoké Pécsett, a Jakab-hegy szőlejéből készül. A jezsuiták évente választanak maguknak bort, a 2015-ös nyertest Tokaj-Hegyalján, a mádi Szent Tamás-hegy „öregszőlőjéről” szüretelték. Tihany már all. században jelentős bortermelő hely volt, az alapító király húsz szőlős háznépet is adományozott a monostornak, szőlőikkel együtt. A szerzetesek asztalára - természetben fizetendő adóként - évszázadokon át az apátsági területekről került a bor, többek között Tihanyból, Aszófőről és Szántódról. A régi magyar fajták közül ezen a vidéken nagyon elterjedt a fehér gohér szőlő, amelyet Magyarországon már a 16. században termesztettek, és Tihanyinak is neveztek. A 19. század végi filoxérajárvány az apátság szőlőit is elpusztította. Az újratelepítés fokozatosan történt, de már új fajtákkal. A tihanyi szőlőkben termett szőlő feldolgozására, tárolására 1822-ben présházat és pincét építettek a Belső-tó partján lévő szőlőben. Az épületet az apátsági földekkel együtt 1950-ben államosították, azóta nincs a bencések tulajdonában. Ma az apátságnak nincs se borászata, se borospincéje. Elsősorban a pannonhalmi és az egykori saját dűlőkről származó helyi borokat fogyasztják.
