Saly Noémi: Szerzetesek asztalánál (Budapest, 2017)

…és olaj

Az olajfa főként az Ószövetségben fontos jelkép. Noé galambja az olajággal hozza meg az Úr bocsánatát, a békét. Az olaj a bőség, az erő szimbóluma, lámpásba töltve világosságot ad, a bőr ápolására is alkalmas. Mindezek miatt együttvéve válhatott a szentség jelképes hordozójává: a betegek szentsége, közkeletű nevén „az utolsó kenet” olívaolajjal való megkenést jelent, de a keresztelés után, bérmálkozáskor és papszenteléskor használt krizma is olaj és balzsam keveréke. Ami hétköznapi étkezési használatát illeti, az olívaolaj nálunk importcikk volt, szerzetesi konyhákra aligha került belőle sok, de hazai növény is akad bőven, amelyből lehet olajat nyerni. Repcéből a 13. század óta, lopótök magjából a 14. századtól, lenmagból a 15. századtól, a szántóföldön is termeszthető „újvilági tök” magjából a 16. századtól kezdve ütöttek étkezési olajat. A napraforgót meglepően későn, a 19. század végén kezdték használni, akkor is csak szappanfőzésre. Ételbe csak a második világháború előidézte ínség miatt, az 1940-es években került.

Nagyon értékes olaj készül dióból, mogyoróból, mandulából, mákból, szőlőmagból is. Ezeket nem főzésre, hanem salátákhoz vagy egyszerűen kenyérrel szokás fogyasztani.

A különféle növényi olajokat a kolostori gyógyászatban is széles körben használták, ennek bizonysága sok szép régi olajtartó patikaedény. Az olaj beszívódik a bőrbe, és magával viszi saját hatóanyagait, illetve amit még belekevertek. Gyógyhatású olajok ma is készülnek Pannonhalmán és Tihanyban.

18. századi patikaedények: olasz rózsaolajos és dél-tiroli olívaolajos kanna (Iparművészeti Múzeum)