Saly Noémi: Szerzetesek asztalánál (Budapest, 2017)

"Én nem az ökröknek és birkáknak vagyok a pásztora…"

Tojástartó, 1920-as évek (mkvm)

„Én nem az ökröknek és birkáknak vagyok a pásztora...”

A monostorokban mindig volt baromfiudvar, ahonnan az asztalra kerülhetett a tojás, pár csirke, ünnepnapokon nagyobb madár is. Ezen túl azonban elsősorban igásállatokat tartottak, hiszen a szerzetesek alig esznek vörös húst. (Ahogy a növények közül is a fölfelé, az ég felé törekvők számítanak „magasabb rendűnek”, az ennivaló jószágok rangsorában is előkelőbb helyen állnak a szárnyasok, mint a négylábúak.)

Az elmélkedő és a kolduló rendeknél még azt a kevés jószágot is magyarázni kellett, ami volt: a szécsényi ferencesek 18. századi Historia domusz szerint a lótartás szükségét „a tűzifa behordása, az alamizsna beszállítása távolabbi helyekről, a prokurátor [beszerző] atyák kiszállása kettő-három mérföldre, hogy az alamizsnát begyüjtsék, a malomba és ide-oda megteendőfuvarok, valamint az elöljáróknak és más szerzeteseknek a ház javára történő kiszállása” indokolta. 1725-ben az elöljáró négy ló és négy ökör tartását engedélyezte nekik.

A különösen aszketikus elmélkedő rendek előszeretettel telepedtek zord hegyvidékekre, éspedig a fenti logika szerint minél magasabbra, hogy fizikailag is közelebb legyenek Istenhez. Számukra a legeltető állattartás bizonyult a legcélszerűbb gazdálkodási formának. Kecske, juh, tehén - kézenfekvő volt, hogy a tejfeleslegből, amelyet nem tudtak hosszasabban eltartani, sajtot készítsenek, és ezzel egészítsék ki étrendjüket. (A sajt is állati eredetű, így böjtben tilalmas étel, de nem kell megölni érte a jószágot.)

70