Török Róbert - Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok. Tanulmánykötet (Budapest, 2016)
Szoleczky Emese: Kis falu és tanítója a Nagy Háborúban
HÁBORÚS HÉTKÖZNAPOK Újjáépítő Országos Bizottság égisze alatt meginduló gyűjtésbe minden egyén és szervezet igyekezett bekapcsolódni. így tett Stampay János és a Magyar Tanítók Egyesülete is. Amikor indítványát elfogadták, felhívást tett közzé, hogy az egyik községben építsenek fel egy iskolát - 50 koronával ő maga nyitotta meg a gyűjtést. A háború elhúzódása, a lakosság anyagi tartalékainak megcsappanása hatott az adakozás mikéntjére is. Egyre kevesebb lett a nagy értékű pénzadomány, helyette megszaporodtak a természetbeni juttatások: „5 kgr. cseresznye, 4 kgr. ribizli, [...] 24 pár férfi harisnya, 21 drb olvasni való könyv, 8 drb zsebkendő, 2 drb kézfelkötő kendő, 2 pár papucs, 1 csomag levélpapír, 3 pakli dohány, 6 klg. zöldbab, % liter tejföl...”49 Megkezdődtek a rekvirálások és „az iskola-mestere szavára áldozó köbölkúti nép maga is kenyér után kiáltott”.50 Az 1915-ös esztendő telére készülve sokakban felmerült a kérdés: újabb háborús karácsony várható, minek volt a sok áldozat? A háború szétzilálta a családokat és a település életét is, emellett pedig elszegényedést, veszteségeket és fájdalmat hozott. Stampay János tudta, érezte, hogy méltó módon kell megemlékezni a távolban nyugvókról - és ezt a maga eszközeivel meg is tette. A korszakra jellemző, ma már talán túlfűtöttnek tűnő körítéssel, de hiteles, lírai hangvételű, hazaszeretettől áthatott szónoklattal méltatta a hazáért hozott áldozatot. „Az idén szokatlan gyászpompával tartották meg Köbölkúton a halottak estéjét a háborúban elesett hősök emlékezetére. A sűrűn szitáló eső dacára csaknem az egész falu kicsinye-nagyja kivonult a temetőbe. A menetet az itthon levő szabadságolt katonák gyászfátyolos zászló alatt vezették, kiket az énekkar tagjai s a hívők százai követtek. A temető kápolnája előtt álló nagy kereszten már messziről tündököltek a díszes transzparentek. A legfelsőn a köbölkúti elesett hősök pompás koszorúval és tenyérnyi széles földig érő nemzeti szalaggal ékesített névsora ragyogott, [...] a középen elhelyezkedett zenekar fáklyák, gyertyák, lámpák világánál érzéssel énekelte a Miserere mei Deus gyászos strófáit. Ezután a község főtanítója beszélt. Beszéde alatt a férfiak, nők, gyermekek, de még a sorfalat álló katonák is hangosan zokogtak. Elmondta többek között, hogy a mi halottak estéjéni gyászunk mélyebb és siralmunk egybeolvadóbb mint bármikor volt, mert olyanokat siratunk, akiknek sírjai nem itt domborulnak, hanem meszsze távol, talán idegen földön.” Majd így folytatta: „Igen, elesett hőseink! A ti hősies halálotokkal örök hálára köteleztétek nemcsak községünket. Mintha csak most látnánk benneteket, amint viharos kedvvel, pántlikásan, bokrétásan, ajkaitokon édes bús dalokkal elindultatok arra az útra, ahol a legszebb 49 Esztergom és Vidéke, 1915. július 18. 56. szám, 3. 50 Bertalan Vince i. m. 13.
