Török Róbert - Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok. Tanulmánykötet (Budapest, 2016)
Hajdu Tibor: Mi maradt a háborús lelkesedésből, mire a falevelek lehullottak?
HÁBORÚS HÉTKÖZNAPOK általában jogosnak találtak. A magyar úri osztály az első években általában helyeselte a háborút. Ami az egyéni sorsokat illeti, azokat persze motiválta a család otthagyása miatti fájdalom, vagy ellenkezőleg, a menekülés egy rossz házasságból vagy a csődközeli vagyoni helyzetből. A hivatásos és tartalékos tisztek természetesen örömmel fogadták a háborút, amely utóbbiak számára gyakran gyors előlépést és ezáltal növekvő szociális presztízst jelentett. A magyar politikai pártok és lapjaik a falevelek lehullása után is lojálisán viselkedtek, legalább az 1915-ös olasz hadüzenetig, bár az újságokat sűrűn elcsúfító fehér „ablakok” mutatják, hogy a cenzúrának ez a lojalitás sem volt elég. Arra, hogy a politika lojalitása nem jelentett mindig valóságos egyetértést, még a kormánypárton belül sem, csak egy nemrég előkerült és publikált politikusmemoár néhány passzusát idézném - szerzője Tisza olykor vitázó híve, Berzeviczy Albert volt miniszter és házelnök. 1914. augusztus 10-én a Munkapárt klubjában találkozott Tisza Istvánnal. „Gyalog jött - egész tüntető tömeg kísérte. »Neked - mondám a miniszterelnöknek - mindig olyan kísérőid vannak, akiket lerázni szeretnél, de nem tudsz. Előbb detektívek, most pedig éljenző tömeg.« Jót nevetett, én pedig arra gondoltam, hogy neki mindig igaza volt, mikor népszerűtlen volt, adja Isten, hogy most is igaza legyen, amikor - talán saját akarata ellenére - oly nagy népszerűségre tett szert. Egyébiránt úgy látszik, már kezdi élvezni tudni a népszerűséget.”6 Augusztus 12-én Berzeviczy vonattal ment haza Budapestről Berzevicére. „Engem az nem hatott meg, ha Budapest utcáinak professzionális tüntetői most Abcúg Tisza’ helyett ’Éljen Tiszát’ kiáltottak.” A vonattal hadba vonuló bakák lelkesedése azonban meghatotta, amint az is, hogy a civil utasok milyen szeretettel, gonddal vették körül az első sebesülteket.7 Amit először visszatetszőnek talál, az a sajtó erőltetett lelkesedése. „Émelygős az a diadalmámor, amelyben a cenzúrázott sajtó állandóan ringatózik, s az a naivság, amellyel a német közvélemény minden, a mi hadműveleteinkre vonatkozó dicséretétől könnyekig meg van hatva. Hát még ne is dicsérjenek, mikor mi testünkkel védjük őket...” Néhány héttel később: „A múlt napokban beszélvén Tiszával, kikeltem előtte az ellen a mód ellen, ahogy a most egészen hivatalos befolyás alatt álló sajtó a háborút és a közönséget kezeli. [...] a közönséggel úgy akarni bánni, mint egy éretlen gyermekkel, akit csak ámításokkal lehet elcsitítani, ha sír. Ez képtelenség. Nagy csodálkozásomra Tisza teljesen igazat adott nekem, s bizonygatta, hogy ő mindig arra un6 „Az ország belepusztul ebbe a háborúba.” Gáli Máté (szerk.): Berzeviczy Albert kiadatlan naplója (1914-1920). Kolozsvár, 2014. 48. 7 Gáli Máté i. m. 49.
