S. Nagy Anikó - Spekál József: Gulyáságyú és rohamsisak. A Nagy Háború gyomornézetből (Budapest, 2016)
12. Séta a drágaság palotájában
megérkezik ma hajnalban, és gyerekes, sőt sokgyerekes anyák hatósági protekció nélkül hozzájuthatnak. És nagyobb részük valóban hozzá is jutott, akinek nem jutott, annak nem jutott, de szép rend volt, mert több okos és becsületes rendőrök tartották föl a rendet. Ez a háborúnak igazi erős színe: asszonyok sóvárgása, alázatos kérése és zsörtölődése néhány deci tejért; nem maguk, szopós gyermekük számára, mert máskor áldott emlőjük kiapadt messzi és ismeretlen csatában foglalatoskodó férjeikért!"5 A nagycsarnokban frontok alakultak ki: hús, zsír, tej, burgonya, szilva, cigaretta stb. A bejáratnál a Húskereskedelmi Rt. elárusító helye előtt valóságos rohamoszlopokban támadtak a vásárlók. Hogy ezen a tűrhetetlen helyzeten némiképp változtassanak, az úgynevezett népélelmezési, csont nélküli marhahúst 1 kg-os, pecséttel lezárt csomagokban előre elkészítették, és 10 koronáért adták. Ez a hús „zsákbamacska" volt: árusítás előtt kicsomagolni vagy átcsomagolni tilos! A zsírfronton - a Községi Élelmiszerüzem árudája előtt - gyakran várakoztak hiába: jegyre is ritkán lehetett zsírt kapni, csak a hivatalosan kitűnőnek minősített, de a fogyasztók szerint furcsa kinézetű, kellemetlen szagú hadimargarinhoz jutottak hozzá. A hagymafrontokon mindenki többet akart venni, mint amennyire szüksége volt. A szilváért is tömegek ostromoltak. A főváros reménytelenül harcolt „az élelmi uzsora 77 fejű sárkányával". A fix fizetésből élők, a tanárok, az állami tisztviselők, kereskedelmi alkalmazottak, altisztek, szolgák, díjnokok tehetetlenek voltak a drágasággal szemben. A munkabérek csak néhány hadiipari ágban emelkedtek. A lakosság zsírt, cukrot, burgonyát nehezen tudott beszerezni. Ha talált is valahol zsírt, csak 15 dekát vehetett belőle. Hiányzott a tojás is. A kormány a berlini Központi Bevásárló Társaságnak engedélyezte kilencven vagon tojás kivitelét. Csoda, hogy 1916. április 4-én rendeletben tiltották meg a húsvéti tojások festését és árusítását? „Lesz tojásközpont. Miért ne lenne, ha már tojás úgy sincs?" - írta a Fogadó 1917. szeptember 1-jén. A háború utolsó évében kiürült Budapest éléskamrája. A Vásárcsarnok igazgatósága áruhiány miatt megszüntette a Duna-parti nyílt piacot. A csarnokban korlátlanul uralkodott a háború két ikerszülötte, az áruhiány és az Könyvecske címlapja árdrágítás. Áru csak a pult alól került elő a törzsvásárlóknak, magasan a maximált - ahogy a kofák becézték: „maxi" - ár fölött. Ha nagy ritkán dán káposzta érkezett, az asszonyok és a gyerekek újból és újból beálltak a sorba: üzérkedtek a káposztával. Az ürességtől kongó csarnokban kisebb-nagyobb csoportokban csereüzlet folyt. Az élelmesebb polgárok dohányt, cukrot, cérnát cipeltek oda - kinek mije volt tojást, vajat, zöldséget remélve érte. „Egy edzett vén kofa háromszor is elsipította: Csak petróért adok, mert nyaralni viszi el a lányom." Már a tanyasi iskolás gyerekek is tudták, hogy ha fél liter petróleum 40 fillérbe kerül, akkor egy liter 25 tojásba. A kofa elcsendesedett, leszállt a magas lóról. A kis nagysád már évődhetett is vele: „- No, néni, nem sokáig tart már a pünkösdi királysága. Mehet vissza a disznók közé. - Tudom, már ki is néztem magamnak egy kis palotát a Fasorban - felelte a kofa."6 Az Est keserűen állapította meg 1918. március 5-án: „Hiába, a rendszabályok mit sem érnek, és azzal a mélabús gondolattal ballagunk ki a nagyvásárcsarnokból, hogy meg kell csinálni a hatósági tehetetlenség szobrát." 5 Az Est, 1915. áprüis 4. 6 Borsszem Jankó, 1918. október 20. 88 I MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM
