Kovács Ferenc et al.: Fardagály és kámvás rokolya. Divat és illem a 19. században (Budapest, 2010)
A dísz-magyar öltözetről
Л DÍSZ-MAGYAR ÖLTÖZETRŐL bői küldtek ki a résztvevőknek, de az újságban is közreadtak: „...férfiaknak pompás magyar díszöltönyben, vagy teljes díszegyenruhában kell megjelenniük, a kik fekete polgári öltözetben jönnek, ahhoz fehér nyakkendőt válasszanak, a hölgyek kerek díszruhában ékszerekkel..." 1858-ben lazult az elnyomó gépezet szorítása, a fekete ruhákat a színesek váltották föl. A fent idézett bécsi tárcaíró sorai is ez idő tájt keletkeztek, de szavait a fotók, divatlapok is alátámasztják Valóban, a legapróbb gyerektől az aggastyánig minden nap- és évszakban mindenki magyar ruhát viselt. Nem véletlen, hogy a múzeumi gyűjteményekben ezt az időszakot egyre több műtárgy reprezentálja. Szép példája az a kiállításon látható fehér organzából varrott fodros esküvői ruha, amelynek mellrészét a huszáregyenruhák sűrű bordazsinórzata ihlette. Az utódok emlékezete szerint az öltözet az Alter és Kiss szalonból származik, és egyik elődjük viselte esküvőjén, 1867. július 27-én. Ez az 1867-es esztendő igazi változást hozott az ország életébe. A hosszan tartó passzív ellenállás és a világpolitikai helyzet kedvezőtlen fordulása arra késztette a bécsi udvart, hogy kiegyezzék a magyarokkal. Eveken át tartó kemény alkuk előzték meg ezt az eseményt, amelynek eredményeképpen „a magyar korona országai” és „ő felsége többi tartományai” között létrejött a kiegyezés. Június 8-án I. Ferenc József osztrák császárt Magyarország és társországai királyává koronázták a budavári Mátyás-templomban. A koronázásról és a résztvevőkről, sőt már a készülődésükről is hírt adott a Fővárosi Lapokban Thaly Kálmán történész. Szakavatott beszámolójában a kor stílusáramlatához igazodva az előző évszázadok, főképpen a 16-17. század formai megoldásait ajánlja a ruhák elkészítésénél. A hivatalos résztvevőket, a testőröket, a bandériumok tagjait a korszerű, új technikával, fényképeken örökítették meg. Thaly lelkesülten beszámolt Erzsébet királyné két fehér színű, dísz-magyar ruhájáról is. Az egyik, nehéz fehér selyemből készült, bodzavirágokat idéző ezüstfonalas hímzéssel és ékkövekkel varrták ki, ezüsttel hímzett hosszú fátylát gyémántos házi koronájához tűzték. Ebben a díszben örökítette meg Kovács Mihály, festményét ma a Budapesti Történeti Múzeum őrzi. A másik változatban Wagner Sándor festőművésznek és a fényképésznek állt modellt. Fekete bársony ruhadereka gyöngysorokkal összefűzött, szoknyája fehér selyem, fátyla és a ruha ujja fehér csipke. A palota- és udvarhölgyek, akik a királyné kíséretét alkották mind alkalmazkodtak a királyné óhajához, ki arannyal, ki ezüsttel kihímzett fehér díszbe öltözött. Majláth György főkancellár és országbíró felesége Prandau Stefánia csillagkeresztes palotahölgy is a kíséret tagja volt. Arannyal, virágokkal dúsan hímzett szoknyájához vörös ruhaderekat, arannyal hímzett fátylat és kötényt viselt. Ez a pompás díszruha, amelyet ma a Magyar Nemzeti Múzeum őriz, a korszakból származó ruhák egyik legreprezentatívabb együttese. instead of colourful and decorative, gemmed or enamelled jewellery and buttons, the only “ornamental” feature of the costume was the braiding made from black woollen yarn, i.e. “hair”. This was the material of the buttons, the belt, the laces of the short coat and even the decorative badge on the peaked cap. Black feathers were pinned into the shako; a braided black tie and black boots were the accessories. Hungarian mourning wear for ladies consisted of a dress made from black velvet, satin or ornate silk, with lace or black tulle on the arms and “hair” braiding. The attire was supplemented with a black lace veiled bonnet, pinafore and braided short-coat, or pelisse. These black mourning clothes, and especially the political resistance that was inherent within them, became more and more popular, and increasingly embarrassing for the ruling power. The wariness of the organisers may be felt from the wording of an invitation, sent both to the participants and also printed in the newspapers, to a gala performance at the National Theatre in 1857, in honour ofhis imperial and royal majesties: “...Hungarian formal attire or full uniform is obligatory for gentlemen, those arriving in black civil clothing should choose a white tie, ladies informal evening dress with jewellery...'’ In 1858 the grip of the oppressive regime loosened somewhat, and the black clothing gave place to more colourful attire. The words of the Viennese pocketbook writer quoted above were also written during this period, but his thoughts are also supported by photographs and fashion periodicals of the times. Indeed, from the youngest child to the oldest man, in every season and time of day, absolutely everyone wore Hungarian costume. It is no accident that increasing numbers of pieces represent this period in the collections of museums. A fine example is the frilly white organza wedding dress on show in the exhibition, the bodice of which was inspired by the dense, rib-like braiding of the hussar uniforms. According to the descendants, the dress was from Alter and Kiss and one of their ancestors wore it to her wedding on July 27,1867. The year of 1867 brought a real change in the life of the country. The longstanding passive resistance and negative turn of events in world politics forced the Viennese court to come to an agreement with the Hungarians. Years of hard bargaining preceded the event, as a result of which the Compromise was agreed between “the countries of the Hungarian Crown" and “His Majesty’s other provinces’. On June 8, Franz Joseph I, Emperor of Austria, was crowned King ofHungary and her associate states at the Mátyás Church on the hill of Buda castle. Kálmán Thaly, historian, reported on the coronation and its participants, and also on the preparations in the paper Fővárosi Lapok. His practised account, in keeping with the style trends of the age, recommends the formal solutions of the previous, and especially the 16>h and 17th centuries for the preparation of clothing. The official participants, the
