Harmati Gábor: Utasellátó 60 (Budapest, 2009)

- Add ide a lapátot, neked nem ez a dolgod, két konyakot készíts ki, neked az a dolgod! Az italokat még jéggel hűtöttük, jégtárolós jégszekrényben: felső polcra a jeget - törülközővel bebugyoláltuk, hogy tovább tartson -, alsóra az italt, szépen csepegett rá... Kikészítettem a konyakot az asztalra, végzettjött a fülkéhez. Kérdeztem, parancsol-e még valamit, azt mondja, nem, köszöni. Indultam volna, mert ha már elfoglalták a fülkét, onnantól nem szabad az utasokat háborgatni. - Ne menj sehova! - Felbontotta a konyakot, kitöltötte: - Szervusz! Mondom, egészségére, művész úr. - Azt mondtam: szervusz! - Hát... Szervusz, Feri bácsi... A ruhászsákot a folyosón hagytam, oda ült ki, iszogattunk, olyan magasra hágott a hangulat, hogy elkezdett énekelni a ruhászsákon. Amikor kifogyott a nótából, elkezdett szavalni. Berlinben alig tudtam lelket verni bele. Elhívott a szállóba is, ahol foglalt helye volt, ettünk-ittunk. Visszamentem a kocsira, pihentem, aztán takarítás. Kiszemetelni, ágyneműt lehúzni, takarítani, ágyakat felhúzni. Kitörölni a mosdókat. A vécéket folyamatosan is rendben kellett tartani. Délután mentem a diagramért, beállítottam az ágyakat. Telt háznál minimum három óra kellett a rendrakáshoz. A szolgálati szabályzat mindent előírt. Hivatalosan csak férj-feleség utazhatott egy fülkében. A kalauzok harcolták ki a változtatást, elegünk volt a folytonos vitákból. Később közös háztartásban élők is utazhattak együtt, ha személyivel igazolták, hogy együtt vannak állandóra bejelentve. 2005-ben nyugdíjba jöttem, kaptam 6 év korkedvezményt a tengelyen töltött időre. Egy vadidegen dolga volt a leépítés - hogy az idősebbeket ne engedjék el, végkielégítést kellett volna adni nekik. Jóindulatú volt, megmondta, mit kell csinálni. Volt szabadságom, felmondási idő, és kellett még egy kis betegállomány, munkanélküli... Ott, amikor látták, hogy 33 évet dolgoztam, mindjárt Farkas úr lettem, foglaljak helyet! Volt bennem egy frász, de végül rendben megjött a pénzem, be is mentem megköszönni. Jókor léptem ki - már nagyon magasak voltak a követelmények, de a feltételeket nem biztosították. Hibátlanul nem lehetett dolgozni, és annak, aki azt szokta meg, nagyon nehéz volt. A feleségem is nyugdíjas már - a vállalatnál ismertem meg, vezénylő volt: ő csinálta a beosztást a büféseknek, étkezősöknek. A hálókocsi-kalauzokat csak ellenőrizte, de ha baj volt, neki kellett emberről gondoskodni a tartalékos szolgálatból. Az első házasságából van egy fiunk, operatőr, a közös fiunk Stuttgartban dolgozik, a lányunk pedig 20 éves, benne is sok örömöm van, nagyon jól tanul. A régi kollégákkal is tartjuk a kapcsolatot. Ha valaki meghal - most már egyre több temetés van -, utána elmegyünk egy étterembe, beszélgetünk, emlékezünk. Nemrég volt egy nyugdíjastalálkozó - a vállalat már nem szervez, sajnos -, százheten voltunk, százhét kiskutya!