Kiss Imre: Szódavíz, egy magyar kultuszital, Szikvíz ipartörténeti album (Budapest, 2008)

Forgalmazás Distribution A letöltött szódának valahogy el kellett jutnia a fogyasztóhoz, és ennek számos útját és módját ismerjük. A legegyszerűbb történet, ha a vevő elbandukol a szódáshoz, és beszerzi a mindennapi adagját - magának, családjának, esetleg szívességből a szomszédjának, rokonainak is. Ma már persze leginkább autóval áll oda a szódaüzem elé, és akár több rekesszel is megterheli a kocsija hátulját. Esetleg ballonokkal szerelkezik fel, s visz belőle haza is, meg a telekre is. Régebben az volt a legkézenfekvőbb, hogy a szódás kiszállította a viszonteladónak, vagy házhoz szállította a vevőknek, ahogy a mai kereskedelmi zsargon mondaná: a végfelhasználóknak. Ma is egyre gyakrabban vállalják a gyártók a kis tételben történő házhozszállítást, mert ezzel is meg akarják tartani vevőiket, vissza akarják csábítani a hűtleneket, vagy egyszerűen csak új kuncsaftokat akarnak szerezni. Ez természetesen csak egy bizonyos nagyságrendű területen, többnyire kertvárosi övezetben és megfelelő számú vevő esetén kifizetődő. Nagyszüleink idejében viszont szinte magától értődő volt, és nem csak ebben a szolgáltatási ágban. Házhoz jött a jeges, a fagyis, a köszörűs, a drótostót, a handlé, de még a verklis is. Ki-ki korának megfelelően gyerekkorából vagy csak filmről emlékezhet a jellegzetes figurákra és az elnyújtott hangokra: „Itt a jegeeeeeees!", vagy a mi esetünkben: „Szóóóóóódát vegyenek!". És özönlött le és ki a ház apraja-nagyja vödrökkel a jégért, üvegekkel a szódáért. Vagy csak kihajoltak az ablakon, hogy meghallgassák a kintornást, s dobjanak neki papírba csomagolva néhány fillért. A szódás többnyire kolompolt, csengetett, ami a Magyar Kisiparos 1962. július 12-i számában közzétett minisztériumi rendelet értelmében külön engedélyeztetett nekik, idézzük: „megrendelés nélkül kolompolni vagy bármilyen The bottles had to get to the consumers and it took place in several ways. The most common was that people walked to the seltzer man's house and bought the every day drink for themselves, their families or neighbours or relations just to do some favour. Today cars are parked in front of the soda plant and crates are loaded into the boots. It also frequently happens that balloons are bought and taken home or to the weekend house. In the past it used to be most common that the seltzer man carried the product to the resellers or directly the consumers' homes - called the final users in today's trade jargon. Today, given the need for it the makers more and more frequently take on local delivery to homes in small quantities so as to keep their buyers as well as to get back the lost ones or simply to get some new ones. Of course, this is profitable only in not too large areas, usually in the suburbs, with a satisfying number of buyers. In the days of our grandparents, however, it was quite natural and not only in this trade. Homes were almost daily visited by ice-makers, ice-cream makers, knife-grinders, tinkers, clothes-men and even the organ-grinder. Depending on their ages, people can recall these characteristic figures from their childhood or the movie screen as they were shouting in the streets: „liice for saaale!" or in our case „Soooda for saaale!" And the old and the young came out of the houses with buckets for the ice, or bottles for the soda. Or they leant out of the windows to listen to the organ-grinder's play and threw him a coin wrapped in a small piece of paper. The seltzer man used a bell to signal his presence, which was permitted him under the regulation of the minister published in the 12 July, 1962 issue of the Hungarian Craftsmen saying: „to ring a bell or give other sort of signal