Kiss Imre: Szódavíz, egy magyar kultuszital, Szikvíz ipartörténeti album (Budapest, 2008)

viszonylatban egyértelműen a szamár a befutó. Kevesebbe kerül, olcsóbb a tartása, elég hozzá egy cselédfiú, nem kényes, és nem kap takonykórt. Azt is állítja, hogy okosabb, nem bokrosodik meg (míg a megvadult ló az üvegtöréssel tetemes kárt okozhat gazdájának), sőt nem is olyan csökönyös! Ahogy így belegondol az ember, szinte kedve lenne megfordítani a mondást: „Ha szamár nincs, jó a ló is". Mindezt a Szikvízgyárosok lapjában olvashatjuk, és persze a múlt század elejére jellemző. A szikvizesek országos és vidéki lapjaiból - címeik a képviselt érdekeknek és tömörüléseknek megfelelően változtak - sokat tudhatunk meg a korabeli állapotokról. Hű képet festenek az írások és a hirdetmények; a történelmi valóság maga elevenedik meg előttünk a szakma szemüvegén keresztül. A szódavíz gyártását és árusítását szabályozó, ezekben is megjelent rendeletekből nyomon követhetjük a változásokat és az azokat kísérő kommentárokat. Jeles kutatójuk, Fekete László Gyula salgótarjáni gyűjtő alapos kiegészítő munkája nyomán az országos orgánumokban nem közölt helyi rendeletekről is képet alkothatunk, például a Szécsény község által 1938-ban kivetett adókról, mind a szikvíz-előállítás, mind a forgalmazás területén. A rideg adatoknál és az ádáz csatározásoknál persze sokkal kellemesebb olvasmány, ha a karikatúrává nemesült „Szikvíz úr" Az Est-béli kalandjairól értesülhetünk a Szikvízipar hasábjain. Még inkább emelkedett érzés, ha maga az Elnök, Süsz Ödön ír reflexiót, mint a Szikvízipar 1931. januári számában, Zilahy Lajosnak a Vígszínházban előadott A Tésasszony című darabjáról, melynek főszereplője egy igazi szikvízgyáros. Érdemes idézni az Elnök úr szavait, mert jellegzetes képet fest a szódásokra leselkedő veszélyekről: Miklós István szamaras fogata Donkey-drawn-cart of István Miklós strength of the horse. It is also said that the driver beat his horse, because the intelligent animal stopped every time somebody in the street greeted the master sitting on the box, as did each time when they wanted to change their bottles for a filled one. So he had to beat the poor soul every now and then so that it would not stop when the locals said hello to the well-known master. But it might have been true in the case of unintelligent horses, because all the others knew exactly where to stop or not. It is also often rumoured that after a long day and so many drinks offered by the buyers, it was the horse that took home the drunk driver and the cart when the bottles had been sold. So the origin of this saying has not been detected yet, but the fact that it is used today, is proved by the version used in our slang, and says: „Insulting someone like the seltzer product manager does to his steed". Another version was the smaller cart drawn by a donkey