Kiss Imre: Szódavíz, egy magyar kultuszital, Szikvíz ipartörténeti album (Budapest, 2008)

De vissza csak a jó öreg kontinensre! Csodáljuk meg az 1867-es párizsi világkiállításon Hermann-Lachapelle és Ch. Glover „gazőz" készítő masináit, s rögtön látjuk és belát­juk, hogy a kiállított gépek és szerkezetek mögött komoly ipar áll, messze több ez már, mint a gyógyvizek pótlására törekvő patikárius ravaszkodás. Hankó Vilmos szerint tíz évvel később már csupán Német­országban 700 gyár termelt, és éves kapacitásuk megha­ladta a 400 millió palackot. Az üzemi méreteket nem is­merjük, de valószínűleg voltak egy-két fős „gyárak", mint amilyen az 1860 körüli műhelyjeleneten látható, és persze we would call it today and a „roitsi"-like one with a high content of minerals. About his third-generation equipment (the one constructed in Budapest) he states that its char­acteristics are of higher level than most of the devices described in Mr. Schmidt's book on this topic, which was published in Leipzig, 1840. In America, it was Benjamin Silliman, the professor of chem­istry at Yale who made the technology of making soda wa­ter public. In 1806 he bought a Nooth's equipment and be­gan selling soda water in New Haven. The name „Seltzer", which is used even today, indicates that the replacement Hermann-Lachapelle és Ch. Clover „gazőz" készítő masinái Gazeuse producing machines by Hermann-Lachapelle és Ch. Clover

Next

/
Oldalképek
Tartalom