Csapó Katalin - Füreder Balázs - Sári Zsolt: Reneszánsz ételek – Ételek reneszánsza Időszaki kiállítás 2008. március–május (Budapest, 2008)

3. Id. Jan Brueghel: Az ízlelés allegóriája. 16. század vezni, összehangolni a konyhájában és asztala körül serénykedó'k munkáját, megfelelő társasággal körülvenni magát, és örömét lelni a nagy műgonddal elkészített ételek látványában, amelyeket pénzének és szakácsainak, valamint a ceremóniamesterek fantáziájának köszönhetett. Egyre inkább eluralkodott a hivalkodás. Cherubino Ghirardacci 1487-ben így írt krónikájában: „Mielőtt felszolgálták volna [az ételeket], ünnepélyesen körbehordozták a palota előtti téren..., megmutatván őket a népnek, hogy láthassák azt a pazar fényűzést" (História di Bologna). Vagyis az uralkodók energiájuk nagy részét a látványra, a külsőségekre, a színpadiasságra összpontosították. A pazarlás, a bőség divatja csak kevesek kiváltsága volt. A szegény nép éhezett, vagy ha nagyobb ünnepek, lakodalmak alkalmával mégis lehetősége volt rá, próbált a pazarlásban is a gazdagokhoz hasonlítani. Az ember bármikor tud sokat, sőt rengeteget enni, de ha kell, kevéssel is beéri (bizonyos korlátok között). Ahogy Massimo Montanari Éhség és bőség című könyvében (1993) megfogalmazza: „A bőség-ínség ellentét nemcsak fiziológiai, hanem mentális tényezővé vált, s a mindenkori társadalmi helyzethez igazodva öröklődött századról századra. Csak a kiváltságos kevesek képzeletének vagy érdekeinek lehetett szüleménye a boldog szegénység, az önmagával szíves-örömest kiegyező igénytelenség (természetesen a tömegek igénytelensége) délibábja. Meglehet, hogy keveset enni egészséges, de ilyesmi csak annak juthat eszébe, aki sokat eszik, vagy legalábbis sokat ehet. Csak a tartós jóllakottság élménye igazolhatja az étvágy megzabolázásának szigorát. Az igazi éhezők mindig is szerették volna pukkadásig tömni a hasukat. Néhanapján meg is tették; egyébként meg álmodoztak róla évszámra. " A feltörekvő polgárság és a szegényebb réteg óhatatlanul idomult az új „minőségi" követelményekhez, megtanulta és átvette az elméletet, sőt a gyakorlatban is magáévá tette. A polgári konyhákon (szakácskönyvekben) a reneszánsz ételek és főzésmód sajátságos és szívós továbbélését figyelhetjük meg, egészen a 19. század elejéig.