Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

B. Sergő Erzsébet: XV. századi edényformák továbbélése a magyar vendéglátóiparban

Ugyanehhez a fogalomkörhöz tartozik az is, hogy mivel törékeny edényről van szó nem valószínű, hogy az formaőrző legyen. Legnagyobb megdöbbenésünkre azt tapasztaljuk, hogy talán ez az edény forma mutatja a legnagyobb hűséget korábbi önmagához. Összehasonlítás gyanánt álljon itt két. XV. századi caraffe képe. Szépek, kecsesek ezek a bor felszolgálására való üvegedények, megcsillan bennük a bor pirossága, pontos, szabályos ábrázolásuk pedig arra enged következtetni, — ismervén egyébként is az üveg akkori árát, — hogy rendkívül megbecsült darabok lehettek. Nézzük meg ezeknek az edényeknek formai alakulását máig, a mai napig használt vendéglátóipari caraffe-ig. Tekintsük először végig az edény felső részének alakulását. A kezdetben rövidebb nyakú üveg (16. a. kép) formája megnyúlik, esetleg dugósan is használható (16. b. kép), majd maga a nyak is egy kissé megvastagodik a biztonságosabb fogás érdekében. A hasas, borral együtt aránylag nehéz edényt könnyebb, biztonságosabb vastag nyakánál fogva felemelni és használni. A biztonságosabb fogást volt hivatva szolgálni az edény nyakán a gyűrű is. Ez azonban a huták hanyatlásával kezdett kimenni a gyakorlatból; nem minden esetben látják el az edényeket ezzel a biztosítékkal. 17. kép. XIX—XX. századi earaffe-ok A másik jellegzetes változás, amelyet a caraffe-ok alakulásán nyomon követhetünk, a talp formájának megváltozása. Az első középkori caraffe-on (14. sz. kép.) széles, kecses talpat láthatunk. Szép volt ez a for6* 83