Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

Kiss Ákos: A földesúri korcsmáltatási jogok hasznosítása, vendéglátás az egykori budakörnyéki (Tinnye-Uny-Jászfalui) közbirtokosságnál

folyamán a további bérlők Stainer Mátyás, Mingl Mátyás, Risz Mihály és Karpl József voltak, akik a környékbeli, nem régen betelepült svábok soraiból, Csabáról, Leányvárról kerültek ki. A budakörnyéki közbirtokosságnak a Tolna megyei Görbőn is jelentős birtokai voltak; az ottani rokon közbirtokos, Csefalvay Ferenc alispán jurátusáról, Vörösmarty Mihályról híressé lett major-birtokon ugyancsak építettek vendégfogadót a XVIII. század közepe táján. A földesúri vendéglői-korcsma jogokkal párhuzamosan azonban az adózó nép is árusíthatta borait. Ez a joga inkább a korábbi időkben, a törökkort követett évtizedekben érvényesülhetett zavartalanabbul. A parasztságot bormérési joga Szent Mihály, naptól Szent György napig illette, fél évnyi időszakra. Ezt a közbirtokosok saját boruk árusításával veszélyeztették, így a falu bormérési jövedelme a Mária Terézia urbárium behozatala táján (1770) csökkent, ami a népnek úriszék előtti gyakori panasza tárgyát képezte (Urbárium, 2. p. 15. §). A pálinkafőzésért a jobbágyok évi 2 forintot fizettek. Megtudjuk az Urbáriumból azt is, hogy a közbirtokosság korcsmáját vezető jobbágy, vagy zsellér mentesült a robottól és az eladott bor akójáért 4 krajcárt, mintegy 6.5%-ot kapott. A XVIII. század második felében újból fellendült a földesúr Száraz Ag fogadója. 1752-ben Schád Móric a vendéglős, a bérletet pedig 1234 rênes forint értékűre becsülték; Schád rövidesen megvált attól. Az utód, Stainer Mátyás vendéglős az 1759. évi 6 forint taxa helyett a következő évben már 10 forintot fizetett. 1761—65 között volt bérlő Mingl Mátyás, 1766—68-ban Risz Mihály, aki 255 forint 46 krajcárért bérelte (1768. II. 5. adat). 1768—72 között Karpl József a vendéglős. Tinnyén 1784—65-ből ismerjük a közbirtokossági korcsmárost Szádeczky Gergely özvegye személyében; 1770-ben már Pintér Antal, 1771—72-ben pedig Kelkó András bérelte a korcsmát. A két világháború közötti időszak budai—pilisi hegyvidéki kirándulói emlékezhetnek még a szépfekvésű Garancsi tó partján a tinnye—piliscsabai országút melletti Garancsi csárdára. Ennek a csárdának az eredete is a XVIII. századra nyúlik vissza. Keletkezési évét ugyan nem ismerjük, azonban 1812-ben Kunyik András törvénybíró és Palovics János esküdt, tinnyei jobbágyok úgy nyilatkoztak, hogy „Garancson miólta csak emlékezünk, legalább 30 esztendőiül fogva . . . korcsma ház fenn áll."

6 Unyon 1767 táján a közbirtokossági korcsmáros Cseke János volt. Ebben az időszakban, 1749-ben Buda—Komárom között, majd 1752-től Buda—Bécs között indult meg a rendszeres postajárat; a postakocsi eleinte hetenként egyszer, majd naponként közlekedett és a fogadó előtt hajtott el.

7 A Száraz Ag a század vége felé, valószínűen az 1776-ot követett nagymérvű átalakítások, bővítések nyomán vehette fel azt a formát, amely 1950 körüli lerombolásáig a buda—pilisi táj vonzó műemlékévé avatta a barokk kor hazai vendéglőkultúrájának e nevezetes emlékét. Különösen szép, széles kosáríves formájú kőkeretes kapuja volt tetszetős, ez vezetett a nagy udvarba; a fogadó hosszan elnyúló főépülete az országúttal párhuzamosan, keleti irányban feküdt. A közbiztonság a XVIII. század folyamán sajátos módon egyre roszszabbodott, majd a XIX. század első felében a betyárvilággal mélypontot ért el. A korcsmák, csárdák a múlt súlyosabb bűncselekményeinek gyakran voltak színhelyei. Még 1746-ban a csabai vendéglőben történt, hogy a sós197