Tűzoltó Múzeum évkönyve 8. 2007 (Budapest, 2007)

Galambos Éva: MINÁROVICS MESÉLŐ MÚZEUMA - BESZÉLGETÉS A MÚZEMALAPÍTÓVAL

gyí Margit szobrász egy termetes, javakorabeli férfit választott modellnek, akinek nylonzacskót húztunk a fejére, hogy ne ismerjék meg a tűzoltók, ki volt a megmintázott alak. Először aktnak mintázta meg a vízipuskást. Margitka ragaszkodott az ötletéhez, hogy ahol izom van, ott nem lehet a ruhán mélyedés. Kérlelni kezdtük, hogy öltöztesse fel, mivel igen különösen mutatna egy férfi aktszobor a múzeumban, és mégis csak illúzió romboló lenne, ha egy tűzoltó meztelenül menne a tűzbe. Végül megegyeztünk, hogy a Vajdahunyad várnál lévő Alpári Gyula szobor ruházata szerint formálja meg a vízipuskás céhlegény öltözetét. Bronzosra lett patinázva, hogy legalább a hatása olyan legyen, mivel az volt az álmom, hogy ezeket a szobrokat bronzba öntve készíttetem. Sajnos, nem sikerült, pedig sokáig gyűjtöttem hozzá régi szivattyúkat, amelyek bronzból voltak. Később tudtam meg, hogy a szoborhoz másfajta bronz kell. Az egész múzeumi vonal egy csodálatos társaság volt, olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akiknek cikkei, könyvei jelentek meg magyar történelemről, ezekkel én együtt voltam jóban rosszban, szerettem őket, de ők is kedveltek engem. Küldték a maghívókat, ha valamilyen kiállítás volt, hogy vegyek rész. Sokakkal „cserekapcsolatba" is kerültem, például Kalmár Jánossal a fegyvertár őrével, aki a Nemzeti Múzeumban dolgozott és kiváló fegyverszakértő volt. Javaslatára arra törekedtem, ne azt mutassam be, ami már más múzeumban ki van állítva, hanem gyűjtsek, és akkor még serényebb lettem. Gyűjtöttem olyat is, ami nem kifejezetten tűzoltó anyag, de hozzá kapcsolódik. A múzeum igazgatóknak évente volt értekezletük, ott olyanokkal találkoztam, mint az Orvostörténeti Múzeum igazgatójával Antall Józseffel, akiről akkoriban azt hittem orvos. Az orvostörténeti könyvtárban is megfordultam, mivel közel kerültem a témához, amikor az égési sebek gyógyításáról írtam egy anyagot.