Tűzoltó Múzeum évkönyve 7. 2006 (Budapest, 2006)

Dr. Hadnagy Imre József: A TŰZJELZÉS FEJLŐDÉSE A XX. SZÁZAD KÖZEPÉIG

tett) - jelekkel és jelzésekkel adták a tűzőrség és a polgárok értésére. A toronyőrök - nagy valószínűséggel - a keletkező, kialakulóban levő tüzet nehezebben derítették fel, mint a földön őrjáratot végző személyek. A megoldás az volt, hogy toronyőrök és járőrök is szolgáltak egyidőben, és egymással valamiféle információs kapcsolatot tartottak fenn. Ennek a kapcsolatnak éjjel nagyobb jelentősége volt, mert a lakosság zöme ekkor nem volt ébren. Éjjel jó látási viszonyok között a „veszélyről" szóló értesítésre legalkalmasabbak voltak a fényjelek, melyeket hangjelekkel egészítettek ki. Rossz látási viszonyok között éjjel és nappal a harsona hangja - tehát a hang jelek - közvetítették az információkat. Nappal ugyan nagyobb volt a tűz keletkezésének a valószínűsége, de a járó-kelő emberekre bizton lehetett számítani a tüzek felfedezése és jelentése tekintetében. Tűz esetén a tűzőrség tagjai - a riasztást követően - a székházban tartott tűzoltószerekkel a tűz helyszínére indultak, a harsona és egyéb jelek kíséretében a tűzhöz vonultak. Közben mások is a kárhelyre mentek és közös erőfeszítéssel igyekeztek a tüzet megfékezni. A tárgyalt időszakban a kárhelyre való vonulás során, valamint a tűzoltás folyamán az emberek közötti kapcsolat legfőbb eszköze az élőszó volt, de egyes események, vagy cselekmények közben egyezményes (vizuális és akusztikus) jeleket és jelzéseket is alkalmaztak. b) Európában és Magyarországon a népvándorlás korában Az i.sz. 4-7. évszázadi u.n. nagy népvándorlás alapjaiban járult hozzá a Római Birodalom bukásához, ezzel együtt a birodalomban honos tűzvédelmi rend is feledésbe merült. A vándorló törzsek nem voltak, de nem is lehettek kapcsolatban a római civilizációval, tehát onnan a tűzvédelemmel kapcsolatos elveket, módszereket nem vehették át. Sokkal inkább az történt, hogy az egymást követő és felváltó népfajok harca öt század alatt dúlta, pusztította azt a csekély civilizációt, amelyet a rómaiak több évszázados igyekezettel alkottak. Az ide-oda vándorló törzsek télen nádból, sásból, fából készült silány házakban, nyáron sátrakban laktak. Egy-egy pihenőhelyen a sátrakat nagy távolságra helyezték el egymástól. A nagy térközök miatt az egyik építmény tüze nem terjedt át a másik építményre. A fűtését, a világítást, a sütés-főzést szolgáló nyílt tüzek eléggé „megzabolázottak" voltak, azaz a sátoron kívül, vagy annak közepén jól elszigetelt helyen lobogtak, de azok őrzéséről is gondoskodtak. A „sátrak" egymástól nagy térközökkel való telepítésével, a tűzhely célszerű megválasztásával, a tűz felügyeletével ösztönösen, vagy némiképpen tudatosan a tűzvédelmet elemi szinten biztosítani tudták. (4. ábra.) A vándorló, - és a honfoglalás után - a kalandozó magyarok tűzvédelme hasonló lehetett más akkori - szintén állandóan mozgásban lévő - népcsoportéval, őseink a tűz pusztító és hasznos oldalát is ismerték. Az más kérdés hogy kellőképpen uralmuk alatt tartották-e a tüzet? Azt tények bizonyítják, hogy a kalandozások idején a „nyugatra látogató" magyarok több várost is felégettek (gyújtogatás-