Tűzoltó Múzeum évkönyve 5. 2004 (Budapest, 2004)

Minárovics János: Tűzistenek, égő áldozatok

Dr Toldy László: "A régi magyarok miveltségének története" című 1877-ben írt tanulmánya szerint is:"... azon felsőbb lény, kit ők Istennek nevezetek, volt az egyedüli lény, ki iránt imádassál viseltettek; tisztelték ugyan, mint a legtöbb pogány nép, a természetben nyilvánuló legfőbb erőket, minők a melegség és világosság, s ezt a Napban és a Holdban, a táplálék adó elemeket mint a Föld és Viz, az elsőt már azért is, mert az ember a földbe temettetve, földdé, porrá lesz, s így a földben porladozó halottjainkat is illeté némileg a tisztelet, s a Léget mely nélkül nem élhetünk, s mely lakó helye az Istennek és a szellemeknek, és a Tüzet, melynek jótékony hatásait ismerték; de csupán csak tisztelet volt, s e tiszteletet énekek zengedezésével mutatták ki, míg Isten imádását imákkal és a neki bemutatott áldozatokkal gyakorolták." Tűz szavunk ősi örökség az ugor korból. (írott formában. Cuzfa = tuzfa, 1226-ban jelentkezett először). Egy 1462 évi oklevél szerint: "Mikor a szükség hirtelen felkelést parancsol, minden széknek kapitányai (dobokkal és dobosokkal lármáztasson)... meggyújtatván egyszersmind az ismeretes tüzhalmokon nagy rakás fákat, és aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el". Tűztiszteletünk ősi voltára máig meglévő emlékek vallomásaiból is következtethetünk. Ami a magyar néphit még ma is élő és ellenőrizhető, vagy biztos adatok fonalán felderíthető régibb elemeiből tüztiszteleti nyomokra enged követketetni, az alig különbözik a többi középeurópai népek analóg népéleti jelenségeitől, s nehezen lesz így specifikus ősvallási maradvány. A primitív népek csaknem mindnyájan imádják a tüzet, vagy annak forrását a napot. A tűzimádás azonban csak az ősi perzsa kultúra hatása alatt álló néptöredékeknél él manapság. A magyar néphitben az ősi tűztiszteletnek bizonyos emlékei ma is kimutathatók, bár a nép maga már nem is sejti, hogy eredetileg mit is jelentettek. így pl. az az általános tisztelet mit ma is tanúsítunk a tűz iránt -nevezetesen, hogy szemetet és tisztátalanságot bele dobni, vagy éppen beleköpni, vétek- a régi tűztiszteletre vezethető vissza. Nem is olyan régen még némely vidékünkön hanyagságnak tartották, ha a tüzet hagyták elaludni a házi tűzhelyen, máshol pedig nem, vagy csak félelemmel mertek tüzet kiadni a házból. Abban az alföldi szokásban is a régi tüztisztelet egyik momentumát láthatjuk, melynél esküvő után a menyasszonyt leendő férje házához vitték és az ipa a napával elébe sietve az udvaron szalmából rakott tüz körül vezették s csak a tűz körüljárása után léphetett be új otthonába. Régen az alföldön még fáklyát is adtak a kezébe s úgy vezették körbe az udvaron, a kamrában és a házban. Ez a szokás a tűz tisztító hatására vezethető vissza. Az ősi tüztisztelet emlékei közé tartozik, hogy néhol "etetik" a tüzet: tűzbe dobják az első farsangi fánkot, vagy a kenyértészta egy kis darabját. Göcsejben abban hittek, hogy a tüzet rendesen kell táplálni nehogy megharagudjék, mert akkor elsiet a háztól és kárt tesz. A kenderszárító kemencébe egy marék kendert dobtak, hogy a tüz a kenderre ne siesen. Hetesben régente még tilolni sem mertek menni míg a tűzre kendert nem dobtak, vagyis amíg a tűz