Tűzoltó Múzeum évkönyve 5. 2004 (Budapest, 2004)

Minárovics János: Tűzistenek, égő áldozatok

Feltűnő, hogy a tarsolyok pompás díszeit a sírbatételkor nem helyettesítették értéktelen utánzatokkal, hanem tiszteletben tarttartották az obiugoroknál is fellelhető szokást, hogy a férfiak tűzkészségének tartója a legszemélyesebb tárgy amelytől tulajdonosa nem válik meg. Az is Elgondolkoztató, hogy nincsenek olyan nemesfém tárgyak sem, amiket portyázó hadjáratok során magukkal hoztak, ugyanis azokat beolvasztották, azaz a tűz révén megtisztították. A magyarok ősvallása minden bizonnyal olyan természetimádás lehetett mint rokonainké, a finnugor népeké. Dzsaiháni -a bokharai tudós államférfi- az i.sz 920 körüli időkben úgy tudósított őseinkről, hogy ők tűzimádók. Valószínűleg hiányos megfigyelésre alapozott, mert őseink nemcsak a tüzet, hanem az egész természetet tisztelték. Voltak szent helyeik, forrásaik, fáik, köveik, amik mellett isteneikenek áldoztak. Ezt bizonyítják Szent László törvényének vonatkozó részével: " Mindaz, aki a pogányok szokása szerint kutaknál áldoz, vagy fákhoz és kövekhez áldozatot visz, egy ökörrel lakoljon vétkéért." ( Az 1092-ben tartott szabolcsi zsinaton hozott határozat). Szent László király első törvénykönyvében több ízben előfordul a régi magyar vallás vonatkozásában a "lapides" szó, mely nem egyebet jelent, mint az áldozatokra kijelölt szent helyeket, melyeket régi eleink "keremefnek neveztek. Az ilyen helyek kövekkel voltak kerítve, amiknek közepén volt a tüzelő hely, hol az áldozatokat elégették. Arra, hogy őseinknek bálványaik is voltak Zolnay László: A középkori Esztergom (Bp. 1983) könyvében találunk utalást: "Szent Adalbert (Prága püspöke aki 995-ben Rómába menet és jövet két ízben is meglátogatta Esztergomot és vértanúként fejezte be életét a Visztula torkolatánál, ahol a pogány poroszok megölték) középkori legendájában, a MIRACULA SANCTI ADALBERTI EPISCOPI PRAGENSIS ET MARTYR1S AB ANNO 997 című műben többek között ez áll: Adalbert "arra a helyre ment, amely egész (Magyar) országnak szék és fő városa. Itt pedig egy nagyon becsült bálvány (ydolum) állt, amelyből gyakorta démonoknak szava szóllalt. Ennek látása-hallására, imádására azidőben a környező helyekről sokan sereglettek össze. Amikor aztán ezt a bálványt mérhetetlen sokaság állta körül, a szent püspök -tudniillik Szent Adalbertus -aki Krisztusért bátor lélekkel készült a halálra, bátran ... a bálvány papjainak szeme láttára felgyújtotta azt...", illetve "illud penitus concremavit" = e bálványt tűzre vetette. Mindebből az következik, hogy a bálványt fából készítették. A Hartvik-féle Szent István legendában olvassuk első királyunkról:" akinél pedig észrevette, hogy idegen isteneket imádnak, azokat fenyegetésekkel és megfélemlítésekkel kordában tartotta, s minden mocskos bálványt gyökeresen kiirtott". Már I.András király (1046-1060) a szent Gellértet is áldozatul követelő Vata vezette pogánylázadás leverése után elrendelte: " a hívságos szittya szertartásoknak s a hamis isteneknek ellene mondjanak." Más megfogalmazás szerint: "a hamis isteneknek s azok szobrainak megsemmisítését" rendeli el. Ám mint láttuk a magyarok egy része a pogány szokásoknak még a XI. század végén is hódolt.