Minárovics János: Tűzoltó Múzeum évkönyve 3. 1986-1987 (Budapest, 1988)

I. RÉSZ TANULMÁNYOK - MINÁROVICS JÁNOS: A VÍZEMELŐ GÉPEKTŐL A TŰZOL-TÓFECSKENDŐKIG. Adatok a tűzoltófecskendő kialakításának technikatörténeti vonatkozásaihoz

kerteket, szökőkutakat, templomokat, erődöket s más jelentős épületeket emelt Magyarországon. A halál is magyar földön érte, amikor egy (vízemelő) malom tervén dolgozott. Azt, hogy Camicia munkássága jelentős részben vízművek, vízemelő malmok és vízvezetékek — stagni, acquidotti, terme e colisei — építését szolgálta, sírfelirata is bizonyítja. Tekintve, hogy Mátyás halála után Hyppolit esztergomi érsek szolgálatába szegődött, meglehet, hogy keze munkáját nemcsak Buda, de Esztergom XV. századi vízvezeték-maradványai is őrzik.

56 Az esztergomi vár új nagy vízművét a XV. század végén, 1486—1521 között Estei Hyppolit vagy Bakócz Tamás érseksége idején alkothatta meg a firenzei építész.

57 Egyébként az esztergomi vár legérzékenyebb pontja az északi rondella és a vele építészetileg szorosan összefüggő Duna-parti Veprech-torony. Ebben fakadtak azok az említett források, amelyek ellátták vízzel a vízemelő gépezetet. A várhegynek csupán egy vízforrása volt, egy kút, nem számítva az esővíz gyűjtésére szolgált két ciszternát. A 70 méter mély kútban a víz magassága elérte a 10 métert.

58 Az esztergomi vízmű megújításáról és akkori teljesítményéről egy 1847. évi tudósítás közöl adatokat. Fényes Elek országleírásában Esztergom egyik nevezetességeként említi az erőművet, amely a Dunából 150 ölnyi magasra tolja fel a vizet, óránként 200 akót, vagyis 100 hektolitert a vár tetején levő tartályba. Az egymást követő ostromok során tönkrement ősi „vízhajtó gépet" Rudnay érsek állíttatta helyre 1820-ban, alkalmassá téve arra is, hogy a székesegyház előtti hatalmas téren felsorakozó tizenhárom kanonokházat ellássa ivóvízzel.

59 Az óránként szállított vízmennyiségből visszakövetkeztetve, olyan szivattyúja lehetett, ami percenként 180 liter vizet szállított. Az ősi „vízhajtó gép" teljesítménye ennél valószínűleg kisebb volt. Összehasonlításul megemlítjük, hogy az 1884. évi előírás szerint egy 100 mm hengerátmérőjű kétdugattyús tűzoltófecskendőnek 55 kettős löket mellett 160 liter vizet kellett percenként szolgáltatnia, vagyis egyórai szakadatlan működtetéssel 9600 litert. Az Oroszországban elterjedt Göpel-féle fecskendő, amit 4 ló hajtott meg körben járva, percenként 800, óránként 48 000 liter vizet nyomott ki. Ha ezt leegyszerűsítjük egy lóval hajtottra, akkor egy 200 l/perc teljesítményűt kapunk, amivel óránként 12 000 liter vizet szállíthattak. A vízműveknél a teljesítményt egyszerűen úgyis növelhették, hogy több hengert alkalmaztak. Abban az esetben, ha nem lóval, hanem folyóvízzel hajtatták a vízemelő gépet, akkor az lehetett állandóra telepített, vagy hajóba szerelt. Valamivel hosszasabban időztünk a vízműveknél azért, mert véleményünk szerint az azoknál alkalmazott dugattyús nyomószivattyúkkal közeli rokonságban van a tűzoltófecskendők egyik nagy családj a, a dugattyús szívó-nyomó fecskendő. Ennek a családnak az idők folyamán számos válfaja alakult ki, de az alapelv és a szerkezeti elemek közösek. A városokban és a