Minárovics János: Tűzoltó Múzeum évkönyve 3. 1986-1987 (Budapest, 1988)

I. RÉSZ TANULMÁNYOK - MINÁROVICS JÁNOS: A VÍZEMELŐ GÉPEKTŐL A TŰZOL-TÓFECSKENDŐKIG. Adatok a tűzoltófecskendő kialakításának technikatörténeti vonatkozásaihoz

dás, tisztogatás stb. céljára szükséges vízmennyiséget biztosítsák. Ehhez jön még az ipar egyre növekvő vízigényének kielégítési problémája. Nem véletlen az, hogy a legtöbb középkori város vízparton épült. A várak építésénél is elsődleges szempontként szerepelt az, hogy volt-e víz a kiszemelt terepen. Forrás hiányában mély kutat fúrtak, s ha ez nem vezetett eredményre, akkor ciszternákba fogták fel az esővizet, amit homokon átszűrve tettek ihatóvá. Ahol a település környékén nem akadt folyóvíz, vagy bő forrás, ott a víz posványos, egészségtelen volt. A népesség növekedése is előnyből hátránnyá vált, ha hiányzott a kellő mennyiségű ivóvíz. A középkorban az utcákon, tereken, útkereszteződéseknél kutakat fúrtak, s oda jártak a környék lakosai vizet meríteni. Ezek a kutak többnyire igen szép kis kőbaldachinos építmények voltak, szobrokkal, faragványokkal díszítve. Nagyobb városokban vállon cipelt vödrökből vagy taligákon szállított hordókból árulták a j ó ivóvizet, amit vagy a környék forrásaiból, vagy a közeli folyóból merítettek. A vízhordóknak fontos szerepük volt. Párizsban az 1700-as évek közepe táján pl. 20 000-ren éltek vízhordásból. 2. sz. kép Párizsi vízhordó 1660—70 között (H. Bomart műhelye) Bild 2 Wasserträger in Paris zwischen 1660—1670 (Werkstatt von H. Bomart)