Méri Edina: A Pápai Kluge-kékfestőműhely mintakönyvei (Textilmúzeum alapítvány 2003)

A nagymintás kelmék a paraszti viseletben voltak kedveltek, a bő szoknyák ráncai közül ki-kivillantak a fehér motívumok. A fej- és vállkendőket pedig a szegélyminták (bordűrök) tették változatossá. Sokszor nemcsak kék-fehér, hanem úgynevezett kétszerkék, kék alapon középkék minták jelentek meg, például az idősebbek, vagy éppen a német nemzetiségűek körében. A fafaragású mintafák (7. kép) nagyobb foltok tarkázására szolgáltak. A fedőmassza leadását az úgynevezett tarkázókalapács (6. kép), hengeres nyeles fabunkó használatával érték el úgy, hogy a bunkó nyelét megfogták és függőlegesen ütöttek vele a mintafa hátlapjára. A bunkó a szerszám súlyát növelte. A kisebb felületű mintáknál a kéz élével ütötték a dúcot ta-ta-tam ütemben, ki is kérgesedett a legények keze a folyamatos munkában. A jól mintázó segéd bére mindig nagyobb volt, mint például a kifestőké (8. kép). A már említett mintafaragó specialisták száraz körtefa lapokra felrajzolták vagy átmásolták a kívánt mintát és fafaragó vésőkkel alakították ki a motívumokat. A mesterek közül többen is készítettek mintát, de a választékot egyedül nem tudták bővíteni, ezért vándorlegényeket alkalmaztak hosszabb-rövidebb ideig a minták előállítására. A környező Ausztria, Cseh- és Morvaország formakészítő központjai megrendelésre is dolgoztak. Általában a mester, egy kedvelt textildarabkát küldött a központok valamelyik műhelyébe, kérve annak raportra, az ismétlődés folyamatosságát szolgáló méretre, való megtervezését és kivitelezését. A textilnyomók, kékfestők, de még a gyárak mintái sem voltak védettek más termékekkel szemben, így hát minden további nélkül megjelenhettek a készítők a tavaszi vásárokon a „lelopott, lemásolt" mintás kelmékkel, a vetélytárs legnagyobb bosszúságára. A Kluge cég 1806-os vagyonleltárában is szerepel egy „StechZeug", vésőkészlet, ami azonban valószínűleg csak a kisebb javításokra szolgált a gyorsan fejlődő műhelyben. A 75. évfordulóhoz közeli időben több mintakönyv készült kék csomagolópapírból méretre vágott lapokon, amit később beköttettek. Természetesen a kedvelt régi minták ezekben is szerepelnek, de az újak tovább bővítették a kínálatot (24—58. kép). Az árutömeg növekedésével változtak a minták is. Kevesebb faragott mintafa készült, előtérbe kerültek a már korábban is alkalmazott, de kiegészítő részeket alakító, rézszögekkel és rézlemezekkel kialakított dúcok. Ehhez a munkához nélkülözhetetlenek voltak az úgynevezett zeccerek, ültető fémrudacskák (5. kép). A legváltozatosabb drót-profilokat a „matricák"-kal, dróthúzó sablonokkal húzták ki. Ilyenek maradványai is előkerültek a cég szerszámai között. Nagy szükség volt ezekre a minták javításánál, kisebb pótlásoknál. Az egyre erősödő műhely az utcai földszinten, boltíves lakás és üzlet helyett, egy, az utcasorban méltóságteljesen megjelenő, emeletes házként, romantikus stílusban épült fel 1869-ben. Ez is kifejezte, hogy a család a város vezető polgárságának körébe emelkedett. Európában a textilnyomás gyorsítására hengernyomó gépek beállításával is kísérleteztek a 18. század végén és a 19. század első felében, de nagy költségük miatt nem terjedtek el a kisebb üzemekben. Velük párhuzamosan megjelentek a szakaszosan nyomó Perrotine-gépek, először kézi hajtással, majd a gőzgépek térhódításával mechanikus hajtású kivitelben. A Pápán 1865 körül működő öt kékfestő közül a legerősebb a Kluge-üzem volt. A hazai textilgyárakban elsőként az óbudai Goldberger Gyár állított be Perrotinegépet 1841-ben, ami lehetővé tette a tömegtermelést, segítette felvenni a versenyt a kül-