IGEN-NEM A Ferenczy Noémi-díjas textilművészeknek meghirdetett Jacquard pályázat kiállítása 2002. február 5. – március 10. kiállítási katalógus (Textilmúzeum Alapítvány, Budapest, 2002)

JACQUARD Ferenczy Noémi-díjasok Ahogyan a címből sejthető: reprezentatív kiállítás. A textilesek krémje van jelen - egyetlen téma bűvöletében: Ez a téma a jacquard, azaz: voltaképpen egy technika. A zseniális lyoni takácsmester, Joseph-Marie Jacquard szerkesztett különleges szövőszéket (lyukkártyás irányítással) bonyolult minták leszövésére. A neve textilipari fogalommá vált. Ötlete, a lyukkártya, óriási karriert futott be az automatizálásban, gépi információk rögzítésében. (Egyáltalán nem véletlen, hogy az egyik kiállító, Rónai Éva egymás mellé helyezte a takácsmester protréját Neumann János matematikuséval.) Szülővárosa pedig szoborral rótta le háláját neves fiának. Tél végén a Textilmúzeum tehát a jacquard témában hívta meg a szakma kiválóságait, gondolkodnának el jelentőségéről a, modern textilben, tegyék le - akár kísérleti jelleggel - elképzeléseiket egymás mellé egy - hadd minősítsem így! - modern hagyományról. A kiállítás ekképpen nem az adott technikának való megfelelésről szól, inkább szabad asszociációkat reprezentál egy hajdan forradalmi újítással kapcsolatosan. Fontolgatás nélkül kijelenthetjük, hogy az asszociációk voltaképpen a mai textilművészet helyzetéről, lehetőségeiről vagy lehetetlenségéről szólnak. Manifeszt gondolata ez Dobrányi Ildikó Idézet című művének, amely verbálisan is fölveti a kérdést. De a hagyomány és modernitás látszólagos antinómiájába helyezi el Bakó Ilona (Bálvány), vagy Szilasi Anna (Mahabalipuram). Mások pedig a művészeti gondolkodás, a műfajok, az intermédiális töprenkedés kontextusába vonják bele az említett modern hagyományt, és indulnak el ugyancsak az autentikus mű irányába, ha már egyszer az alkalmazott, az ipari vállalás esélyei beszűkültek. Van valami meghökkentő, jelzésszerű ezekben a grand artos gesztusokban; akárha csak Dobrányi fölhívását óhajtanák illusztrálni. És némiképpen mintha egy sajátos raszter-nyelvet kísérelnének meg összeállítani: mégcsak nem is egyéni használatra. Balázs Irén, E. Szabó Margit, Gulyás Kati, Harsay Ilona, Häuser Beáta, Katona Szabó Erzsébet, Lovas Ilona, Simonffy Márta, Székely Kati munkái árulkodnak erről a gondolkodásmódról. Ugyanakkor egyesek a lyukkártyát médiumként kezelve mellérendelik sajátos képi-plasztikai építkezésüknek, és talán már az eredet jelentősége is csak látványelem a műhöz, amely többé semmi esetre sem ipari tervezés, félreismerhetetlenül képzőművészeti objektum. Bajkó Anikó önálló képi értékű kollázzsal van jelen, Kelecsényi Csilla már-már fény-reliefet szerkeszt, Polgár Csaba expresszív objektet alkot, Tóth Sándor textil-szobra pedig valóban emlékeztető, miként címe mondja. A kiállítás egésze így lesz izgalmas szakmai seregszemle még kamarajellegében is - improvizációinak frissesége által. Fábián László