Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XIII) 2005 (Budapest, 2005)

Domonkos Ottó: Egy Baranya megyei kékfestő műhely

5. A mángorló acélhengeres feje K jelű rézből 96 pár, A jelű rézből 75 pár, cinből B jelű 100-ig, I sárgaréz 138-ig, 200 pár fehér (cin) L jelű. Az egyik jelet a hozott anyagra varrták, a másikat kapta a megrendelő. Sok kendő, darab vászon néha évekig a műhelyben maradt, mert vagy meghalt a vevő, vagy elvesztették a jegyet. Azonban az utóbbi esetben is kiadták az ismerősnek a kifestett, mintázott darabot. Évszázados szokás szerint 2-3 évig őrizték az ottfelejtett kelméket, majd a mester saját hasznára eladhatta, felhasználhatta. Feltehetőleg 200-300 pár „bélyeg" állandóan forgalomban volt, ami közepes színvonalú megélhetést biztosított a végzett munka után. Noteszben vezették az elhagyott, elhasznált kelmék számát, a 2-3 éves őrzést, a bélyeg nélküli kiadást.

5 A műhely jobb sarkába építették be a két kupát, mellette állt a „serfos hordó", a tömény indigócsáva. Három kilogramm darabos indigót porrá őröltek a vörösréz tálban a négy vasgolyóval, annyi vízben, hogy ellepje. Billegő mozgatással morzsolták az indigót, időnként leöntötték róla az iszapos vizet. A kész indigót langyos vízben elkeverték. Egy kisebb hordóban 18 kilogramm meszet oltottak meg. A kettőt egy kb. 200 literes hordóban egyesítették, ehhez öntötték a forró vízben feloldott 12 kilogramm vasgálicot, és jól összekeverték. A sárgás színű folyadékban az indigó redukálódott, feloldódott. Ha egy fél óra után még nem volt elég sárga 6. Kasznár Ilona a tarkázóasztalnál, mögötte mintaállvány