Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

kihasználására két vasalótalpat fűtött egyidejűleg a pasztilla. Míg az egyik talp használatban volt, addig a másik fűtése tovább folytatódott. Tömör vasalók A tömör vasalókat egyetlen darab vasból kovácsolták, később öntötték. A céhjelvényekben is így ábrázolták a vasalót. Nyele elválaszthatatlan egységet képezett a testtel. Sokféle méretben és alakkal készült, amit az alkalmazási terület határozott meg. Más méret keltett a posztó és más méret a vászonnemü vasalásához. A szabók hamar kisajátították maguknak, mert tudták a gyakorlatból, hogy ha a vasaló nehéz, akkor azt nem kell nyomni. Egyes esetekben elégséges volt a felületre rátenni és egy kis ideig ott hagyni. A tömör vasalókat Magyarországon „téglázó vas", „téglázó réz" névvel illették, és a vasalás ilyen megoldását „téglázásnak" hívták. Eredetileg a téglázás arra utalt, hogy az üreges szerkezetű vasalókat gyakran felmelegített tégla, vagy kődarabokkal töltötték meg. A kifejezés később már a vasaló szerkezetére vonatkozott, mely egy tömör, többnyire hasábszerű fémtömb volt. A 19. század végétől azonban nálunk is szabóvasalóként emlegették. A 18. század végén rájöttek, hogy egyszerűbb csak a nyelet cserélgetni. Ezáltal a vasaló szerkezete még egyszerűbbé vált. A szabóvasalókat ezután szinte kivétel nélkül ezzel a megoldással készítették egészen a 20. század elejéig, amikor a szabók áttértek az elektromos fűtésű vasalóra. A forma azonban hosszú ideig azonos maradt. A tömör vasalók egyik speciális fajtája volt a fényesítő vasaló. A fényesítés mint technológia azt jelenti, hogy a vasalással nemcsak a sima felület elérése a cél, hanem az anyagnak fényes felületet kell biztosítani. Ezt azzal tudták elérni, hogy az átlagosnál nagyobb hőmérsékletre hevített vasalót a felületen húzogatták. (Ellentétben a simítással, amelyhez elegendő a vasalót pusztán az anyagra rátenni és azon áttolni.) A fényesítés tipikusan a 19. század tömeges igénye volt, amikor bevezették a keményített kézelőket, gallérokat, ingmelleket és főkötőket, hogy csak a leggyakoribb termékeket említsük. Ezeknek a ruharészeknek a divat szerint keménynek és fényesnek kellett lenniük. Az anyagot ezért a vasalást megelőzően keményítővel (mely sokszor titkos receptek szerinti egyéb anyagokat is tartalmazott) telítették, a fényt pedig a vasaló húzogatásával érték el. A munka megkönnyítése érdekében a vasalótalp széleit lekerekítették. így kisebb volt a veszélye annak, hogy az anyag a vasaló húzogatása közben felgyűrődjön. A keményítővel telített anyag egyébként is kényes volt, mert a meleg vasaló szélein az éles perem önmagában is nyomot hagyott volna. Gyakran készítették a kisebb tömegű vasalókat a testtel egybeöntött fémnyéllel, mely hőszigetelő fogantyút csak utólagosan kaphatott. Az esetek nagy részében textilanyaggal tekerték körül, hogy a kezet ne égesse. Sok