Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

Marianne Strobel müncheni gyűjteményében látható ilyen vasaló eszköz, melyet függőleges nyéllel lehetett megfogni. Hasonló üvegvasaló található Magyarországon Dóczi Ferenc és az Öntödei Múzeum gyűjteményében is. Ásatási anyagokból arra lehet következtetni, hogy ez a módszer már igen korán bevált gyakorlat volt. Ezzel az eszközzel azonban csak nyomást fejtettek ki, miközben azt az anyagon mozgatták, az anyagot simították. A magyar földművesek egyszerűen „sikálás"-nak nevezték. 1800-ban még létezett olyan gyár, amelyben ehhez hasonló stoppolófaszerű eszközt gyártottak. Általában hidegen használták (finom selyemáruhoz), de egyes esetekben felmelegítették. Ilyenkor az üvegnyelet nedves ruhával lehetett csak megfogni. Létezett olyan is, mely üreges volt és forró vízzel töltötték fel. Franciaországban is ismert volt a vasaló ilyen formája, azonban ott égetett agyagból készítették. Ázsiában i. e. 200-tól egy másfajta vasaló alkalmatosságot, az edény vasalót használták, mely a mai nyeles serpenyőhöz hasonló tárgy volt. A bronzserpenyőbe izzó parázs és homok keverékét tették. A homok növelte az eszköz hőn tartását és biztosította, hogy a serpenyő teljes felülete egyforma hőmérsékletű legyen. Az ilyen vasalót a nyelénél fogva húzogatták a textílián, ezzel simítottak. Függetlenül attól, hogy merőben más formájú, mint az általunk megszokott vasaló, mégis a célnak jól megfelelt, hiszen önmagában a hőközlést és a nyomásadást is megvalósította. A nedvesítés az anyag előzetes belocsolásával történhetett. A módszer a végeredmény szempontjából jó volt, és ennek köszönhető, hogy a keleti népeknél, elsősorban Kínában hosszú időn keresztül honos volt az edényvasaló. A Hongkong Museum of Art gyűjteményében található az egyik legrégibb ilyen eszköz, mely a Handinasztia (i. e. 206-i. u. 220) idejéből származik. Bár a mángorlás mai értelmezés szerint a textíliák simításának csak egy szűkebb körét érinti, mégis érdekes lehet történetéről megemlékezni, hiszen a korai mángorlás az alakos ruházatot is érintette. A mángorlás legegyszerűbb eszköze a mángorlófa (magyar népies elnevezése „dörgölő lapicka") és a sodró vagy nyújtófa. A simítandó anyagot mosás után (még egy kissé nedvesen) a sodrófára tekerték, majd azt egy asztalon a mángorlófával ide-oda görgették, miközben a mángorlófára nyomást gyakoroltak. Végül is egyfajta vasalás következett be, melynél a hőt a fokozott nyomással helyettesítették. Az eredmény jó volt. Sima anyagokat sima felületű mángorlófával kezeltek, míg például gombos termékeket rovátkolt felületű mángorlókkal. Ezt az eszközt Európában már a 16. században használták, Magyarországon 1693-ból van rá levéltári utalás (Beke, 1940). Széleskörűen elterjedt módszer volt. Bárki elkészíthette, így a szegényebb népcsoportok számára is elérhető volt. Talán ez a magyarázata annak, hogy nagyon sokáig fennmaradt, még a 20. század elején is készítették és használták. A mángorlófa készítése Magyarországon is a paraszti kézművesipar része volt. Mindazok foglalkoztak vele, akik a fa megmunkálásával kapcsolatba kerültek, bognárok, molnárok, falusi fafaragók, pásztoremberek. Elterjedt falusi